TrendaLelke

Itt vagy most:Home \ Köz-tér \ „Ott voltunk, amikor le akarták dönteni az emlékművet a kecskeméti Rákóczi utcán”

23
2018 okt.

„Ott voltunk, amikor le akarták dönteni az emlékművet a kecskeméti Rákóczi utcán”

Fotó: Fortepan.hu, adományozó: Gyöngyi Fotó: Fortepan.hu, adományozó: Gyöngyi

 

A köztudatban az ‘56-os események a fővároshoz kötődnek, ám vidéken éppúgy felforrósodott a hangulat és életeket követelt a szabadságért vívott küzdelem. Jobb lenne elfelejteni az egészet a fájdalommal, a veszteséggel, a haraggal együtt? Talán. De akkor eltemetnénk a hősök emlékét is. Tóth Gézáné Hajagos Mária is emlékezni akar a történtekre: Amikor a Himnuszt énekelték című könyvében visszaemlékezéseket olvashatunk az 1956. október 27-i tiszakécskei sortűzről. A túlélőkkel készített interjúival azt kereste, az egyén hogyan élte meg ezt a szörnyűséget…

 

Az egyik visszaemlékezés - részlet az Amikor a Himnuszt énekelték c. kötetből:

 

Ami fehér, azt vigyétek!

 

Bagi Gyulának már a nagyapja is asztalosmester volt. Ő maga hatvankét évvel ezelőtt fogta meg először a gyalut, és azóta is azzal dolgozik. 2006-ban beszélt először nyilvánosan az 1956-os kécskei sortűzről, az áldozatok mentéséről. Az addig eltelt ötven évben többször újraálmodta azt a véres napot.

1940-ben Újkécskén születtem. Iparos család volt a miénk. Édesapám asztalos, édesanyám varrónő volt. Általános iskolába a Körösi útra jártam, aztán ipari tanuló lettem Kecskeméten. Gyakorlaton Kécskén a KTSZ-nél voltam. Akkor én tizenhat-tizenhét éves voltam. 1956. október 26-án az iskolatársammal elmentem Kecskemétre az iskolába. Tíz óra felé az osztályfőnökünk szólt, hogy induljunk haza, mert hamarosan megszűnik a vonatközlekedés. Elindultunk az állomás felé, de akkor már gyülekeztek az emberek. Tömegbe kerültünk az utcán. Nem is nagyon igyekeztünk az állomásra, mert akkor már hallottuk, hogy nem járnak a vonatok. Ott voltunk, amikor le akarták dönteni az emlékművet a kecskeméti Rákóczi utcán. Láttam, amikor egy ember a laktanya tetején kalapáccsal verte a sarlós, kalászos címert. Akkor már délutánra járt az idő. Elindultunk az állomás felé. Egy másik csoporttal találkoztunk a bíróság előtt. A börtönhöz mentünk velük. Akkor szabadították ki a foglyokat. Mentünk tovább, de szinte laposkúszásban. Egy dzsippel néhány géppisztolyos civil ott körözött és lövöldözött. Nagy nehezen kiértünk, de vonatok nem indultak. Miközben várakoztunk, behoztak egy sebesült orosz katonát. Mikor kinéztem az ablakon, láttam a sakktáblaszerűen felálló szovjet katonákat, akik a város felé haladtak. Egy darabig még hallottuk a fegyverropogást, aztán csend lett. Hajnalban elhatároztuk, hogy hazamegyünk. Gyalog indultunk, de hamarosan felvett egy lovas kocsi. A reptérnél megállított minket két orosz és egy magyar katona. Kezeket a falra, motozás. A társamnál találhattak valamit, mert az orosz már fel is húzta a géppisztolyt, amikor a magyar katona kimentette. Elengedtek minket azzal, hogy csak Nyárlőrinc felé szabad az út. Ott már egy Csepel gépkocsin ültünk, mert közben az vett fel minket. A falu előtt láttunk egy repülőt, amire mi rácsodálkoztunk, hogy milyen szép fényes az eleje. A sofőr azt mondta, azért, mert akkor állította be a gépágyút. Lakitelektől megint gyalogoltunk. Dél körül értünk haza Tiszakécskére.

Amikor a Róth saroknál jártunk, éppen előttünk haladtak el a felvonulók. Gyorsan hazamentünk, megebédeltünk, kerékpárra ültünk, és mentünk mi is a többiek után.

A Parti iskola feljárójával szemben álltunk meg. Nem tudom megbecsülni, hányan lehettünk. Igazából a fejlemények érdekeltek. Mellettem állt az iskolatársam, előttem egy nő zöld lódenkabátban. Hallottuk, hogy jön a repülő. Azt gondoltuk, szét akarják zavarni a népet. Aztán visszafordult, rátartott a célra, lőtt. A fő irány az országzászló körüli rész lehetett. Az előttem álló nő kikapta a kezét a zsebéből. Akkor láttam, hogy nincsenek ujjai. Haslövést kapott Az ujjait is levitte a lövedék. Mindenki menekült. Legalább húszan a Hegedűs-ház pincéjébe futottunk. Amikor csönd lett, feljöttünk.

Akkor már volt, aki a sebesülteket segítette. Megláttam az egyik munkatársamat. Hason feküdt az Országzászlóval szemben egy fa mellett. Megfordítottam, levettem a sapkáját. Akkor láttam, hogy súlyos fejsérülése van. Halott volt. Mi is beálltunk segíteni. Egy darabig a KTSZ kétkerekű kocsiján hordtuk a sebesülteket Hanusz doktor úrhoz. Az első egy férfi volt. Közben hallottuk, láttuk, több halott is van. Ahhoz mentünk előbb, aki jajgatott. Vittük őket a templomba. Az előtérben a szenteltvíztartó körüli rész szinte cuppogott a vértől. Gémes atya mondta, maradjunk mellette segíteni. Felszaggatta a miseingeket, ministránsruhákat. Azt mondta:

- Fiúk! Ami fehér, azt vigyétek!

Még magáról is levette a ruhát.

Csak azt tudtam az elsősegélyről, amit az iskolában tanultam. Ha spriccel, el kell szorítani. Kötöztem, sebeket kezeltem. Az arcom, a kezem, lábam tiszta vér volt. Amikor hazamentem, édesanyám azt hitte, én is megsebesültem.

Másnap bementem szétnézni a központba. Találtam egy töltényhüvelyt, azt egy darabig őrizgettem. Azt beszélték, megrendezett dolog volt. Valaki hívta a repülőt. Először féltek az emberek. Akkoriban volt olyan, aki megköszönte, hogy segítettem neki. Később nem beszéltek róla, nem akarták szaggatni a sebeket.

Sok mindent láttam, de fiatal voltam, kihevertem. Utána jöttek az életem nagy fordulópontjai. Majdnem három évig katona voltam, aztán megnősültem. Igaz, álmodtam néha a kecskeméti és a kécskei eseményekről, a repülőről. Soha nem fogom elfelejteni Gémes atyát. Akkor tettekkel bizonyította a hitét, az emberszeretetét. A kécskeiek nem is tudják, milyen sokat köszönhetnek neki.”

 

“1956-ban a ‘boldog falu’, Tiszakécske történetét pillanatok alatt átírta az október 27-iki sortűz.”

 

“Aki akkor a váratlanul megjelent repülőgép láttán úgy gondolta, hogy ez nem fog lőni, hiszen magyar gép ‒ sajnos tévedett. Magyar gép lőtt a magyarokra, a sortűz ártatlan kécskei áldozataira” - írja a kecskeméti művelődéstörténész és főmuzeológus, Székelyné Kőrösi Ilona a kötet előszavában. “A forradalom kitörését és a közeli kecskeméti események hírét követően szervezték meg az október 27-iki békés felvonulást és nagygyűlést. A tömeget bölcs és józan kécskei polgárok óvták a köztörvényes bűncselekmények elkövetésétől, az adóbehajtó meglincselésétől, a községháza felgyújtásától. A repülőgépről vétlen emberekre, köztük ártatlan gyermekekre lőttek. 110 sebesült és 17 név szerint ismert halott maradt a helyszínen.”

“A borzalmak szinte elmondhatatlanok, több évtized után azonban mégis sokan vállalkoztak az emlékezésre, a személyes történetek közreadására. A Kecskemétről irányított kegyetlen és személytelen gyilkos akció értelmetlenségével és mélységes erkölcstelenségével szemben állt a helybeliek védtelensége, és a véres pillanatokban a kécskeiek erkölcsi helytállása, a sérültek mentése és az emberfeletti küzdelem. Mint asylum ‒ menedékhely ‒ szolgált a templom, és emberéletekért küzdöttek az orvosok.”

“...a békésen gyülekezők a Himnuszt énekelték, a ‘balsorsnál’ jelent meg a repülőgép és következtek a lövéssorozatok.”

 


AMIKOR A HIMNUSZT ÉNEKELTÉK

Visszaemlékezések az 1956. október 27-i tiszakécskei sortűzre

  • Tiszakécske, 2016
  • A riportokat készítette és a kötetet szerkesztette: Tóth Gézáné Hajagos Mária
  • Kiadja a Tiszakécskei Honismereti Kör

A könyv Tiszakécskén az Ókécskei Közösségi Házban és a Városi Könyvtárban szerezhető be.

 

Köszönjük Tóth Gézáné Hajagos Máriának és Székelyné Kőrösi Ilonának, hogy rendelkezésünkre bocsájtották írásaikat!

 

Megosztás = Ez klassz, hasznos írás volt!

Köszönjük, hogy ajánlod barátaidnak a Trendalelke.hu-t!

Utoljára frissítve: kedd, 23 október 2018 10:56
Értékelés:
(4 szavazat)
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Partnereink

Kapcsolat

  • Trendalelke.hu Blogmagazin
  • +36302434449