TrendaLelke

Itt vagy most:Home \ Köz-tér \ “Nem a történés időpontja a mérvadó, hanem az üzenete” - Szász Andrással beszélgettünk új könyvéről
11
2019 ápr.

“Nem a történés időpontja a mérvadó, hanem az üzenete” - Szász Andrással beszélgettünk új könyvéről

 

Alig várjuk, hogy hétvégén végre teljes egészében elolvassuk Szász András új regényét, mert bele-belelapozva csak egyre fokozódott kíváncsiságunk. Szász András a partiumi Nagyváradon született, és bár már több évtizede Magyarországon, Kiskunfélegyházán él, a mai napig viseli származása jegyeit, amelyek visszatükröződnek munkáin. A múlt héten, Kecskeméten bemutatott Harmadíziglen c. írása valós eseményeken nyugszik. Az emberi küzdelem, a helytállás regénye 3 részben meséli el egy nagypapa, egy fiú és egy unoka történetét az '56-os forradalom utáni években, a határon túl. Ennek kapcsán kérdeztük a szerzőt, aki nem rejti véka alá gondolatait és meglátásait sem az akkori, sem a mostani világról. Az interjú után pedig egy részlet is olvasható a könyvből.

 

Trendalelke: A Harmadíziglen családregény, korszakleírás vagy mindkettő? Hova sorolná?

Szász András: Ez is, az is. Regény. Döntően családi vonatkozású, de szőttem bele másokkal megtörtént eseményekből is. Száraz Miklós György író mondta egy interjújában: Az életrajziság nem hitelteleníti az írást. Inkább segíti. Hiszen kiről tudnánk hitelesebben írni, mint magunkról. Ráadásul saját élményeink megírásához segédeszközökre sincs szükségünk. A regény szinopszisában azt írtam: A történet közel kilencven százaléka valós eseményekre épül, mégse nevezném dokumentumregénynek. Inkább nagyívű korrajznak tartom, mely a második világháború utáni években indul s jelenünkben ér véget. Ráadásul jó véget.

Annyit azért hozzátennék, még ha emiatt nagyképűnek is tartanak: sosem foglalkoztatott írásaim műfaji besorolása. Az én dolgom az írás, a többi az irodalomtörténészek, kritikusok dolga.

 

Segített a regény megírása feldolgozni a személyes tragédiákat, traumákat? Vagy épp ellenkezőleg, fájó sebeket tépkedett?

Állítólag az írók nagyjából húszéves korukra gyűjtik össze azt az élményanyagot, melyből egész életükben dolgoznak. Ebben a két évtizedben a gyerekkor is benne van. A gyerek sokkal többet észrevesz, megérez a történésekből, mint hinnénk. S bár nem mindent ért, legfeljebb sejti az események súlyát, sokkal könnyebben fel is dolgozza azokat, mint a felnőttek.

Munka közben az író kilép a jelen valóságából, egy másik dimenzióba kerül. Ez kifejezetten jó, amikor az ember nem érzi jól magát a korban, melyben élni kényszerül. 

 

 

Vajon ha egy idilli gyermekkort felhőtlen felnőtté válás követ egy másik korban, egy másik rendszerben, akkor is született volna könyv a generációk történetéről?

Nem tudom… Ahány ember, annyiféle gondolkodásmód. Lám, bennem is milyen sokára született meg az elhatározás, hogy papírra vessem azokat a régi dolgokat. Elhatározásomba számos tényező is besegített. Az egyik, s talán a legfontosabb felismerést az jelentette, amikor rájöttem, hogy az anyaországiak többsége azt hiszi, az 1956-os forradalom és szabadságharc kizárólag Magyarország területére korlátozódott. Nem az ő hibájuk. A hatvanhárom évvel ezelőtti történésekről évtizedekig tilos volt beszélni a határ mindkét oldalán. Honnan is tudhatnák hát, milyen következményei voltak, hogyan élte meg mindezt a határon túli magyarság. Mi több, milyen minden képzeletet felülmúló tragédiát és veszteséget okozott a magyarországi eseményekkel együtt érző, rokonszenvező partiumi, bánáti, máramarosi és erdélyi magyarság körében. Szó szerint emberek százezreit kínozták halálra, verték nyomorékká, vagy hurcolták el a dobrudzsai munkatáborok valamelyikébe, ahonnan csak kevesek tértek vissza. És erről a mai napig jóformán senki nem tud.

Egy másik fontos, írásra ösztönző érv a társadalomból mára teljességgel eltűnt szolidaritás volt. Az emberek napjainkra önzőkké, irigyekké, féltékenyekké és közönyösekké váltak. Aggódnak megszerzett pozícióikért, ezért mindenkire gyanakodva néznek, aki jobbnak, tehetségesebbnek tűnik náluk. Legszívesebben megfojtanák egy kanál vízben. Együttérzés helyett kárörömet éreznek, ha valamelyik munkatársukat kirúgják. Eszükbe sem jut tiltakozni. Az ilyen társadalom halálra van ítélve. De ez sem érdekli őket. Nos, erre is figyelmeztetni kívántam regényemben.

Ha valami nem a jelenben játszódik, arra a ma embere azt mondja: retro. Mert egész életét okostelefonja, okosórája és határidő naplója határozza meg. Elfelejtette, hogy nem a történés időpontja a mérvadó, hanem az üzenete. Ha az üzenet örök érvényű, teljesen mindegy, mikor hangzott el. Száz év múlva, ezer év múlva éppúgy igazság marad, mint amikor megfogalmazták. Hogy más mit tart fontosnak? Nem tudom, de nem is érdekel.

 

Felmerült-e valaha a Nagyváradra visszaköltözés gondolata?

Soha. Az a város, melyet elhagytam harminc esztendeje, már nem létezik. Van egy hasonló nevű település, de az már nem azonos az elhagyottal.

 

A következő regény címe: A sötét tónus. Elárul néhány információmorzsát róla?

Egyetlen alkotó sem beszél szívesen készülő művéről. A szobrász, festő letakarja alkotását, a költő, az író elrejti kéziratát. Ez lehet babona, de lehet egyfajta óvatosság is. Mert gyakran a szerző maga sem tudja, mi lesz munkája végeredménye. Majd kiderül, ha elkészül.

 

A kecskeméti könyvbemutatón a szintén nagyváradi születésű Cseke Péter színigazgató is gratulált a szerzőnek

 

Szász András: Harmadíziglen

 

  • Kiadó: Tortoma Könyvkiadó (Barót)
  • Kiadás éve: 2018
  • Oldalszám: 165
  • Megvásárolható az Anima Könyvesboltban vagy online (internetes ára: 2225 Ft)
  • Szász András honlapja

 

Az unokájával sétáló egykori vezérkari ezredes 1957 júliusának idusán, a nagyváradi rendező pályaudvaron segélykiáltásokat hall egy marhavagonból. Unokáját hazaküldi, ő pedig kinyitja a vagonajtót, és szabadon engedi azt a közel száz agyonkínzott, -éheztetett budapesti forradalmárt, akiket a kádári népbíróságok a Szovjetunió munkatáboraiban letöltendő kényszermunkára ítéltek.

A szekusok még aznap este nyomára akadnak az ezredesnek. Letartóztatják, és másnap halálra verik.

Az elhunyt apa tettéért a Securitate a fián áll bosszút. Alig egy hónappal apja halála után a kétdiplomás mérnököt elbocsájtják munkahelyéről. Egy ismerőse révén viszonylag gyorsan sikerül új állást találnia, azonban az üzemért felelős szekus utasítására néhány hónappal később onnan is eltávolítják. Hetekig állástalanul lézeng. Felesége elhagyja, gyermeküket is magával viszi. A végsőkig elkeseredett férfi végül Nagyváradtól távol, a Réz-hegység erdelyében talál munkát. Úgy tűnik, ott végre biztonságban van. A rengeteg egyik tisztásán ismeri meg élete nagy szerelmét is. Az idilli állapot azonban nem tart sokáig. Néhány hónappal később a Securitate martalócai rátalálnak, és őt is halálra verik.

Telnek az évek. Felnő az ezredes unokája, Temesváron gépészmérnöki diplomát szerez. Abban reménykedik, hogy őt már nem zaklatják nagyapja tettéért. Rájön: tévedett. Esélyt sem kap a szakmai előrelépésre. Közben tiltott határátlépési kísérletért a szatmári és a nagyváradi börtönöket is megjárja. Végső elkeseredésében, 1988 novemberének végén, újra nekivág a határnak. Ezúttal feleségével és lányával. Sikeresen átjutnak. Magyarországon elhagyja a mérnöki pályát és írni kezd. Hamarosan rájön, a határ túloldalán ugyanaz folyik, mint az innensőn. Legfeljebb rafináltabban. Közben felesége megbetegszik, és meghal. Lánya az egyetem elvégzése után Angliába megy, végül Írországban köt ki.

Legifjabb Barátkai Péter egyedül marad. Visszatér Nagyváradra, és írni kezd. Mikor magánya már-már elviselhetetlenné válik, váratlan fordulat áll be az életébe. Huszonnyolc évvel az úgynevezett forradalom után a rendőrség egy fiatal lány személyében házvezetőnőt küld hozzá. A pimasz és öntörvényű lányról lányról egy nap kiderül, hogy az író egyetlen unokája, akinek létezéséről egészen addig sejtelme sem volt...

 

Részlet a könyvből:

"A pártiskola, az önként vállalt agitációs munka és az ideológiai különbség észrevétlenül éket vert a házastársak közé. A hasadék pedig egyre szélesedett. Éva számára kizárólag a közösségi élet létezett, minden mást háttérbe szorított. Vég nélkül, ráadásul őszinte lelkesedéssel szajkózta a pártiskolában belésulykolt frázisokat. Egyébről nem is lehetett beszélni vele. Elvakultsága, fanatizmusa hovatovább elviselhetetlenné vált. 

Péter néhányszor megpróbálta jobb belátásra téríteni feleségét.

– Vedd már észre, Éva, hogy a háború óta eltelt évek nyomora elég volt ahhoz, hogy az emberek többsége rájöjjön azoknak a szólamoknak a hamisságára, melyeket előbb a szovjet agitátorok, majd a különböző pártok képviselőjelöltjei harsogtak a háború utáni első választások előtt. A vak is látja, hogy a szovjet mintára kiépített új rendszer lényegében ugyanolyan, talán még rosszabb, mint az előző volt. Ráadásul sokkal embertelenebb és kegyetlenebb, mert a terrorra épül. A magyarországi forradalom pedig arra figyelmeztette a világot, hogy a rendszertől függetlenül, egyszer a legbéketűrőbb nemzet türelme is elfogy. Hát nem veszed észre, hogy a kíméletlen megtorlás miatt az embereken mára teljesen eluralkodott a rettegés, az állandó félelem, és a bizalmatlanság? Már nem csak szomszédjaiktól és munkatársaiktól tartanak, lélekben közvetlen rokonaik előtt is bezárkóznak. Gyanakvással figyelik az eseményeket, és kevéske megmaradt reményük is az idővel fordítottan arányosan apad, napról napra.

– Mi van veled, Éva? – fogta meg az asszony vállát. – Süket vagy, vak vagy? Hát nem hallod, látod, a hatalom folyton azt harsogja, hogy demokrácia van, közben félholtra vernek és munkatáborba küldenek mindenkit, aki egyetlen szóval bírálni merészeli a rendszert. Gyakran olyanokat is elítélnek, akik egy szót se szólnak. Őket bűnrészességgel vádolják, mert nem jelentették fel rokonaikat, szomszédjaikat. Az egyenlőséget hirdető kommunista vezetők rendre beköltöznek a város legelőkelőbb, legszebb villáiba, melyeket államosítás címén raboltak el jogos tulajdonosaiktól, akiket életfogytig tartó kényszermunkára küldtek Dobrudzsába. Ez sem tud meggyőzni?

Bármit mondott, Éva konokul kitartott álláspontja mellett. Azzal érvelt, hogy minden rendszernek vannak hibái. A kommunizmusnak is. De összes hibája dacára még mindig ez a legelfogadhatóbb, a leghumánusabb társadalmi forma a világon. Ezt igazolják szabályai, törvényei, ezt támasztja alá a vezető párt ideológiája.

– Éva, térj már észhez – rimánkodott Péter. – Mióta az ember társadalomban él, egyesek folyvást ideológiákat kreálnak, melyekről azt állítják, elviselhetővé, igazságossá és működőképessé teszik a közösségi létet. Csakhogy ezek az ideológiák kezdettől fogva hamisak voltak, mert sosem a társadalom egésze, csupán egyes egyének érdekeit szolgálták, és szolgálják ma is. De ezt az ellentmondást csak kevesen veszik észre. Azokat pedig gyorsan el is teszik láb alól, mielőtt felismerésükkel megfertőzik embertársaikat. A történelem során számos társadalom hirdette a gondolat szabadságát, közben elszántan üldözte a másképp gondolkodókat.

– Ezért nem viszed te semmire, mert ilyen megrögzött vagy – sziszegte férje képébe Éva. 

– Mégis, mit kellene tennem? Álljak be kommunistának?

– Pontosan. Egy csapásra megváltozna minden. Nekem határozottan tetszik ez a rendszer, mert segít kiemelkednem abból a katyvaszból, amibe születtem. Segít megvalósítanom önmagam. És ez számomra több mint elég.

Egy nap Péter ráébredt, hogy kapcsolatuk nagyjából úgy működik, mint egy jól irányított kapitalista vállalkozás, ahol mindent az érdek, a haszon irányít, de teljességgel hiányzik belőle az érzelem."

 

 

Megosztás = Ez klassz, hasznos írás volt!

Köszönjük, hogy ajánlod barátaidnak a Trendalelke.hu-t!

Utoljára frissítve: csütörtök, 11 április 2019 18:46
Értékelés:
(4 szavazat)
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Partnereink

Kapcsolat

  • Trendalelke.hu Blogmagazin
  • +36302434449