TrendaLelke

Itt vagy most:Home \ Köz-tér \ Akiért a HARAG szól - Ezért szeretek dühöngeni!
11
2019 ápr.

Akiért a HARAG szól - Ezért szeretek dühöngeni!

 

Emlékszem milyen letarolónak éltem meg mindig a dühömet. A mellkasomnál egy szorítással kezdődik, majd érzem, hogy az ereimen végig kúszik eljut a fejembe, szavakat ad a számba és kirobban. Visszavonhatatlanul, megmásíthatatlanul, és amint vége a tombolásnak, csak a szorító, üres érzés marad a mellkasomban, majd öt perc múlva elönt a bűntudat. Ismerős?

 

Nekem túl gyakori társam a harag, sokáig tartott ameddig megtanultam együtt élni vele és még annál is tovább, ameddig megtanultam elfogadni, sőt néha akár szeretni is. Nem volt könnyű idáig eljutni, főleg a bűntudat szorításából. Első lépésként próbáltam elnyomni az érzést, aztán mikor nem sikerült, magamat vádoltam, de állandó önváddal élni sem lehet, ezért végül, és nehezen de megpróbáltam elfogadni azt, hogy a dühöm nemcsak valamilyen szörnyűség lehet.

Pontosan emlékszem az első felszabadult dühöngésemre, az okára már kevésbé (talán valami szervezési hiba miatt lemaradtam egy akkor fontosnak tűnő eseményről). Kinyomtam a telefont (amin keresztül a rossz hírt közölték), és éreztem, ahogy a fentebb leírt düh elindul a testemben, egyedül voltam otthon, és az kattant be, hogy ha már így alakult, végül is miért ne dühönghetnék. Nagyon felszabadító volt ezt az engedélyt megadni magamnak, és elkezdtem dühöngeni. Összetörni nem tört semmi, de jó nagy rumli lett. Ültem a káosz közepén, és megmagyarázhatatlan elégedettséget éreztem, ami egészen más volt, mint a bűntudat.

Ezután persze ismét nem az a csattanó, hogy minden megoldódott és úton, útfélen vad dühöngésbe kezdtem, mert az milyen felszabadító, viszont már megcsillant annak a szikrája, hogy lehetne ezt a harag dolgot másként is keretezni, és ez felszabadító érzés volt.

Azt hiszem egy olyan érzelmünk nem vált ki annyi ellenérzést, félelmet, értetlenséget esetleg viszolygást, mint a düh. Ha pedig nő vagy, szimplán csak „nem illik” dühösnek lenni, elvégre egy „jó asszony mindent megbocsájt”, sőt leginkább csak legyint, és teszi a dolgát, csendben és alázatosan.

Sokféleképpen élhetjük meg a dühünket, például gyűjtögethetjük. Ha gyűjtögetjük a haragunkat, sokszor nem is ismerjük fel, hogy az egyre fokozódó érthetetlen feszültségünk valójában a be nem azonosított dühünk.

Robbanhatunk is, megsemmisítően, pusztítóan, akár azokra akik kiváltották a haragunkat, akár azokra, akik nem tehetnek róla, de éppen kéznél vannak.

Levezethetjük, belefojthatjuk különböző tevékenységekbe: sportba, kreatív tevékenységekbe, vagy éppen alkoholba drogba, evésbe. Rengeteg olyan, elsősorban női ügyfelem van, aki nem tud mit kezdeni a dühével, sőt a legtöbb esetben fel sem ismeri.

…és persze meg is élhetjük a haragunkat, nem elnyomva, nem letarolóan és nem önpusztítva a maga nemében, ugyanúgy, ahogy megéljük az örömöt, bánatot, mert a düh, harag semmivel nem alávalóbb, vagy „rosszabb” érzelem, mint bármi más.

Valahogy mégis félünk tőle.

 

 

A fenti mintából nem következik az, hogy emiatt a magyar nők kivétel nélkül lenyelik a haragjukat, gondolom sokan vagyunk, vagy ismerünk a környezetünkben olyan nőket, akik nem rejtik véka alá dühüket, viszont az alapminta alól azok sem tudnak kibújni, akik meg merik engedni maguknak, hogy robbanjanak. A robbanás után ugyanis mindig jön vagy tudatosan, vagy tudattalanul valamilyen bűntudat, amiatt, mert nem kontrolláltuk magunkat, megbántottunk másokat, és ez a bűntudat legalább annyi energiát emészt fel, mint azoknak az erőfeszítése, hogy elfojtsák haragjukat.

Mit tehetünk, hogy haragunk ne a gyűjtögetés és a robbanás között cikázzon egész életünkben?

Először gondoljuk át, hogy mi miatt jó dühünk?

Dühösek leginkább akkor leszünk, ha valamilyen helyzetet igazságtalannak élünk meg. A dühünk tehát egy jó kontroll arra, hogy érezzük/tudatosítsuk, itt valamiért nem voltak velünk korrektek, és ebből a helyzetből valamilyen kárunk származhat. A dühünk tehát lehet egy figyelmeztetés: „Figyelj magadra!” Illetve a dühünk igazolja vissza azt, hogy velünk nem lehet bármit megtenni.

A dühünk tárgya a sok esetben egy hozzánk közel álló személy.

Én például senkire nem tudok annyira dühös lenni, mint a férjemre és bevallása szerint is, én vagyok az egyetlen ember a világon, aki igazán ki tudja hozni a sodrából.:)

Több oka van annak, hogy miért pont a hozzánk legközelebb állókat „tiszteljük meg” a dühünkkel. Az első meglepő és banális válasz az, hogy azért, mert szeretjük őket.

Szeretjük őket, tehát biztonságban érezzük magunkat velük, ezért több mindent meg is engedünk magunknak velük szemben, sajnos ehhez az is beletartozik, hogy nem azok kapják a jogos dühünket, akik okozták, hanem azok akik „kéznél vannak”.

Ha dühösek vagyunk és el tudjuk kapni a robbanás előtti pillanatokat álljunk meg és tegyük fel magunknak a következő kérdéseket:

Mi a dühöm oka? (vizsgáljuk meg, hogy valóban és tényszerűen hátrány/igazságtalanság ért-e minket)

Mi/Ki a dühöm tárgya? (vajon tényleg arra vagyok dühös, aki előttem áll, vagy valami/valaki más áll a háttérben)

Ismerek-e minden körülményt az adott szituációban? (elmondtak nekem dolgokat, hallottam-e őket,harmadkézből hallottam-e őket stb.)

Meg tudom-e oldani adott helyzetben a szituációt konstruktívan, vagy annyira túlfeszítenek az érzelmek, hogy időre van szükségem? (Ha időre van szükségünk, mondhatjuk, hogy ezzel most nem tudunk foglalkozni de később igen.)

Elsőre lehetetlen volt elképzelni, hogy ez a fenti lista működhet, olyan terhelt szituációkba, ahol leginkább csak üvöltözni lett volna kedvem, de végül egyre több alkalommal működött, és magam is elcsodálkoztam, hogy a dühömet nem elfojtani vagy tombolóan kiengedni tudtam, hanem becsatornázni olyan helyzetekbe amik végül jól sültek el. Ezenkívül persze a mai napig előfordulnak olyan helyzetek amikor nem, vagy nem „tankönyvszerűen” oldok meg/fel helyzeteket, de ilyenkor érdemes tudatosítanunk magunkban, hogy az élet nem egy vizsga, ahol vagy megbukunk, vagy ötöst kapunk, hanem egy állandóan hömpölygő út, ahol néha peckesebben néha hajlott háttal járunk, ahogy éppen tudunk.

Ezen az úton minden érzésünknek helye, ideje és formája van, a haragunknak ugyanolyan, mint a szeretetünknek.

 

A szerzőről:

Adamik Zsanett vagyok, terápiás munkatársként foglalkozom szenvedélybetegekkel a kecskeméti Rév Szolgálatnál. Emellett autogén tréninget és önismereti csoportokat tartok azoknak, akik szeretnének a saját életükben betöltött szerepükre jobban rálátni. Szemléletem fontos része, amelyet szeretnék átadni, hogy senkinek sincsen eredendően jó vagy rossz oldala, mindannyian valamilyenek vagyunk, a különbség csupán annyi, hogy mennyire látunk rá a önmagunkra.

Elérhetőségem: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

 

Megosztás = Ez klassz, hasznos írás volt!

Köszönjük, hogy ajánlod barátaidnak a Trendalelke.hu-t!

Utoljára frissítve: péntek, 12 április 2019 13:51
Értékelés:
(8 szavazat)
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Partnereink

Kapcsolat

  • Trendalelke.hu Blogmagazin
  • +36302434449