TrendaLelke

Itt vagy most:Home \ Köz-tér \ Szél Rebeka Anna: Egy kecskeméti önkéntes Afrikában
23
2019 nov.

Szél Rebeka Anna: Egy kecskeméti önkéntes Afrikában

 

Kacérkodtál valaha a gondolattal, hogy csapot-papot otthagyva nekivágsz a nagyvilágnak? Szél Rebeka Anna megtette: egy ösztöndíjprogram keretében három hónapra Gambiára cserélte Kecskemétet. Elmesélte, miként teltek a mindennapjai az afrikai országban, hogyan küzdött meg az eddig sehol máshol nem tapasztalt klímával és mi mindent tanult a helyiektől... Készülj a sztereotípiák megdöntésére!

 

 

Trendalelke.hu: Adja magát a nyitány: “ha kérdezik odahaza, na milyen volt Afrika”, mit válaszolsz?

Szél Rebeka Anna: Sokat gondolkoztam, mit fogok felelni erre a kérdésre, ugyanis erősen számítottam rá. Sokszor annyit mondok, hogy nagyon meleg. Egy hullámvasút, ami megy fel, le, jobbra, balra, mégis minden mélységét és magasságát szerettem megélni.

 

 

Nem csak úgy turistáskodni mentél, hanem egy nemes küldetéshez csatlakoztál ösztöndíjasként.

Már nagyjából 10 éve érlelődik bennem a vágy, hogy nekivágjak a nagyvilágnak, akár önkéntesként. Tavaly ősszel ráadásul úgy éreztem, szakmailag kissé elakadtam. Tudtam, hogy új impulzusokra van szükségem a továbbhaladáshoz. Otthonra leltem az ifjúságfejlesztés területén, de szeretném megtalálni ezen belül a saját missziómat. Kezdett körvonalazódni bennem, hogy az emberi jogi nevelés felé húzok, ezért ilyen irányú ösztöndíjprogramokra vadásztam az Európai Önkéntes Szolgálat (EVS) rendszerén belül. Ez egy Erasmus + program, amely 17 és 30 év közötti fiataloknak ad lehetőséget arra, hogy hosszabb-rövidebb ideig külföldön önkéntes munkát végezzenek. Így jött szembe velem egy afrikai program is. Haboztam, hogy bár nagyon izgalmas, én ehhez bátortalan vagyok. Egyik kollégám kitartóan biztatott, hogy igenis pályázzak, és szilveszterkor, miután kitöltöttem az évrendező füzetem, végül beadtam a jelentkezésem. Aznap éjfél volt egyébként a határidő. Eredetileg egy kenyai felzárkóztató jellegű programot céloztam, de azt a visszajelzést kaptam, hogy egy másik projektet képzeltek el nekem - így kötöttem ki Gambiában, a projektben egyedüli magyarként. Fiatalok vezette helyi szervezethez csatlakoztam, amelynek célja a fenntartható helyi vállalkozások kiépítése. Saját kortársaikat ösztönzik arra, hogy vállalkozzanak a mezőgazdaság területein belül - ezzel egyrészt serkentik a helyi gazdaságot, másrészt csökkentik a munkanélküliséget. Számos oktatási programot szerveznek - mentorprogramtól a tréningekig, az üzleti menedzsmenttől a konkrét mezőgazdasági teendőkig -, illetve minden évben díjazzák a legkiemelkedőbb helyi vállalkozókat, hogy ezzel is motiválják őket.

 

 

Hogyan kell elképzelni egy ilyen ösztöndíjprogramot?

A projektről először mindössze egy A4-es oldalnyi leírásom volt, azután derültek ki a részletek, hogy kiválasztottak minket, összesen 8 főt Magyarországról, körülbelül 60 főt pedig Európából és Afrikából. Egyéves ciklust ölel fel a munkánk: kezdésnek két szemináriumon vettünk részt Németországban, ezeken a globális problémák és összefüggések kerültek fókuszba, továbbá, hogy milyen nehézségekkel küzdenek az egyes afrikai országok, illetve mi Afrika perspektívája a kérdésben. Elmondták természetesen, hogyan működik a gyakorlatban ez az ösztöndíjprogram, mik az elvárások, mire számítsunk pontosan. Németországban élő, de afrikai származású előadóink, trénereink is voltak. Ezután következett a 3 hónapos kintlét, utána pedig meg kellett írnunk egy beszámolót és meg kell valósítanunk egy globális nevelési programot. Az egészet egy záró szeminárium keretezi februárban, szintén Németországban.

 

 

Hogyan lehet felkészülni egy 3 hónapos munkára egy teljesen idegen helyen?

Rengeteget olvastam Gambiáról, illetve beszélgettem olyanokkal, akik jártak, éltek már ott, vagy más nyugat-afrikai országban. Közben rendesen túl is toltam az előkészületeket, ugyanis van egy berögződésem, hogy mindig számolok a legrosszabb körülményekkel. Például elvittem egy kis gyógyszeres dobozt, mindenre volt nálam csodaszer, csak megfázásra nem… Hát nem megfáztam?! Kötelező védőoltás nincs, de az erősen ajánlott alap Afrika-pakkot beadattam - a sárgaláz jól ki is ütött. Ha most mennék, sokkal lazábbra venném a felkészülést, semmi extrém veszélyes vagy élhetetlen nincs Gambiában.

 

 

Pedig a legtöbben Afrika hallatán a háborúkat és az éhező gyerekek fotóit látjuk magunk előtt. Nagy hiba, hogy általánosítunk egy egész kontinenst, igaz?

Három hónapot töltöttem a földrész legkisebb országában, majd meglátogattam egy rövid időre a Gambiát körülölelő Szenegált, tehát én sem tudnék objektív képet lefesteni a földrészről. Nyugat-Afrika két országáról kaptam valamelyest képet, és valóban szomorú, hogy ez a kép teljesen más, mint ami az itthoni emberek fejében él.

 

 

Egy másik tévképzetünk Afrikáról, hogy sivatagok és szavannák váltakozásának gondoljuk. Erre jól rá is cáfolnak azzal, hogy komoly mezőgazdasági törekvései vannak Gambiának.

Ennek az óceánparti országnak eredetileg szubtrópusi a klímája. A globális klímaváltozás hatásai erősen érezhetők rajta: kevesebb a víz, az esős évszakban sem kiszámítható a csapadék mennyisége, a száraz évszak pedig egyenesen pokoli. Ebből adódóan az egyik nagy kihívás az öntözés, a másik pedig a raktározás. Utóbbi következménye, hogy rengeteg élelmiszer megy selejtbe. Vannak növények, amelyek kifogástalanul termeszthetők Gambiában, például a mogyoró, a kesudió, a tápióka vagy a banán, de az itthon megszokott zöldségeket, gyümölcsöket is helyi termelőktől szereztük be, persze ezek kisebbek és kevésbé lédúsak. A vállalkozások abszolút bizonytalanságban működnek, annyira kiszámíthatatlan az időjárás: ami egyik évben jól működik, lehet, hogy a következőben abszolút nem.

 

 

Te hogyan akklimatizálódtál?

Én épp az esős évszakban utaztam, a hőmérséklet 30-33 fok körül volt napközben, éjszaka pedig 25 környékén, úgyhogy az abszolút elviselhető, viszont meg kellett küzdenem a rettenetes, 80-98 %-os páratartalommal. Nem jártam még ilyen éghajlatú országban, amikor leszálltam a repülőről, közvetlenül egy eső után, megfordult a fejemben, hogy “most azonnal vigyetek légyszi vissza, én ezt nem bírom”!

 

 

Milyen egy városkép?

Az országot beterítő vörös agyagot megtörik az általában egyemeletesre épített házak és az úthálózat, ami még meglehetősen gyér, így a kevés út miatt iszonyú sűrűnek tűnik a közlekedés. Nekem nagyon tetszett a rengeteg sárga-zöld taxi, megvan, ki meddig visz el, ezért előfordult, hogy egyik helyről a másikra jó néhány átszállással jutottam el, de viszonylag olcsón. A lakóközösségek úgy néznek ki, hogy van egy nagyobb udvar, egy nagyobb ház és több kisebb épület, vagy csak kisebb házikók, ezeken osztozik több generáció. Én a legnagyobb városban, Serekundában laktam, aminek sűrű, nagyvárosi hangulata volt, persze egészen más értelemben, mint mondjuk Budapestnek. Mindent el tudtam intézni, a tömött piacon szinte bármit be lehetett szerezni. Igaz, előfordult, hogy fél délelőttöm ment rá, míg találtam valakit, aki nyomtatni tudott, de megoldódott.

 

 

Mennyi turista fordul meg az országban?

Gambia a turizmusból él, hiszen gyönyörű tengerparttal büszkélkedhet. A britek körében kimondottan népszerű desztináció, mivel az angol a hivatalos nyelv, nem is kell olyan sokat utazni érte és az időeltolódás sem vészes. Senegambia, ami afféle gazdasági központja az országnak, maximálisan alkalmazkodott is a nyugati igényekhez.

 

 

A gambiaiak zöme az iszlám vallást követi. Mennyire kellett alkalmazkodnod a szabályokhoz, például öltözetben?

Azt vallom, ha elmész egy idegen országba, akkor illik tiszteletben tartanod a kultúráját, ebbe beletartozik a vallás is. Ügyeltem rá, hogy ne járjak-keljek fedetlen vállakkal, lábakkal, de az arcomat nem kellett eltakarni. A helyiek közül sem minden hölgy hord hidzsábot, azonban pénteken, amikor a nagyima van, a legszebb ruháikat öltik magukra. Vannak olyan butikok és second hand üzletek, amelyek a nyugati divatot képviselik, ezek célközönsége főleg a fiatal generáció. Nagyon elterjedt még viszont a színes, hagyományos afrikai viselet is a hosszú ruhákkal és a hozzáillő fejkendővel, ezt büszkén viselik, illetve csodálatos kézzel készült ékszereket hordanak. A babákat a hátukra kötik, ami egyrészt praktikus, másrészt az anya-gyerek kötődésben óriási szerepet játszik. Az a kép biztosan mindenki szemei előtt ott lebeg, ahogyan az afrikai asszonyok a fejükön cipelik a hatalmas kosarakat - no, ez tényleg így működik a valóságban is! Abszolút nem civilizálatlanok az itteni emberek, egyszerűen csak jól megvannak a fogyasztói társadalom kényelmei nélkül. Igényesek a hölgyek, de nem hiányzik nekik, hogy kéthetente beüljenek a körmöshöz megcsináltatni a géllakjukat. Egyébként nekem sem hiányzott ez alatt a 3 hónap alatt semmi abból, ami a nyugati világnak számomra egy igen elviselhetetlen része, mint például a társadalmi elvárások vagy a média nyomása. Egy csomó sallangot le lehet itt vetkőzni.

 

 

Látjuk viszont, hogy a kézműves ékszereknek nem tudtál ellenállni!

Több garnitúrát is vettem ékszerekből, helyi kézművesektől. Ruhát ugyancsak varrattunk, egy helybéli varrónő, aki kemény munkával mára elérte, hogy keresett és elismert dizájner lett, készített nekünk bomber dzsekit, az enyémet geometriai mintás anyagból. Egy másik szabót is meglátogattunk, akitől egyszerű szabású szoknyákat kértem, amilyet itthon is hordok. Kecskeméten sem néznek rám furcsán benne az emberek, mert nem túl harsány, de azért mégis van egy kis afrikai beütése. Alapvetően az volt a célunk, hogy mindent, amit tudtunk, helyi termelőktől és vállalkozóktól szerezzünk be, mert így közben bepillantást nyerhettünk az életükbe, beszélgettünk egy jót és még támogatni is tudtuk őket.

 

 

Mennyit dolgoztatok naponta?

A munkaidőnk 9-től 16 óráig tartott, pénteken pedig délben végeztünk. Az irodában adminisztrációs feladatok tömege várt ránk, pályázatokat raktunk össze, cikkeket, beszámolókat írtunk, költségvetést terveztünk.

 

 

Mire vagy a legbüszkébb?

Nem szeretem ezt a mostanság divattá vált világmegváltó önkénteskedést, fals és bosszantó. Téves azt gondolni, hogy Afrikának kizárólag a mi beavatkozásunkra van szüksége, mert ezzel olyan helyzetben tartjuk azokat az országokat, ami azt bizonyítja, nem képesek a saját lábukra állni. Jó néhányszor fordultak úgy hozzám, hogy én vagyok a fehér, ezért biztosan jobban tudom. Ilyenkor rendre hangsúlyoztam, hogy semmit sem tudok jobban, mint ők, hiszen nem én élek itt. Ha ki kell valamit emelnem a munkámból, a táboruk módszertanának átdolgozására büszke vagyok. 200 főből 60 kiválasztottal, 15-35 év közöttiekkel utaztunk el az ország közepére táborozni. Két részre osztottuk őket attól függően, az állattenyésztés vagy a növénytermesztés iránt érdeklődnek. Sok élménypedagógiai eszközt bevetettünk, ami eddig nem volt szokás, illetve szerettem volna, ha nemcsak hallanak róla, hogyan folynak a munkálatok, de ki is próbálhatják. Az intenzív, 10 napos táborban az egyik általunk kitalált kedvenc elemem az interaktív piackutatás volt: egy izgalmas csapatépítő után az volt a feladat, hogy kiküldtük az ötfős csapatokat a piacra, és egy előre meghatározott kérdéslista alapján kellett érdeklődniük a saját szakterületükön belül az eladóktól, majd ezt egy prezentáció formájában kellett bemutatniuk. A laptop és Office használatával még sokan hadilábon állnak, ezért is volt jó a csoportos munka, mert egymástól tanulhattak, nem érezték magukat kiszolgáltatottnak velünk szemben. Ahogyan láttam, mennyire segítik egymást, annyira meghatódtam, hogy elsírtam magam. Ez az összetartás általánosan nagyon jellemző a gambiaiakra, lenne mit tanulnunk tőlük!

 

 

Nekik mi a véleményük az európaiakról?

Sokat beszélgettem a helyiekkel, például a taxisofőrökkel, és rengetegszer elhangzott, hogy milyen jó nekem azért, mert európai vagyok. Mindig visszakérdeztem, miért gondolja így. Bennük az a kép él rólunk, hogy mi gazdagok vagyunk, nálunk minden olyan egyszerű, megvan mindenünk. Fontosnak tartottam, hogy hitelesen képviseljem a mi kultúránkat, a mi életünket, és nagyon érdekes volt megélni az európai identitásomat - amiről eddig nem is gondolkoztam -, hiszen ebben a helyzetben európai voltam és nem magyar. Minden esetben kifejtettem, hogy szerintem ők a gazdagabbak és fogalmuk sincs, mekkora kincs az ő összetartó és segítőkész társadalmuk. Gambia brit gyarmat volt, csupán a ‘60-as években vált függetlenné. A mostani elnökük már demokratikus köztársaságot vezet, az előde azonban egy keménykezű diktátor volt. Izgalmas látni ezt a frissen kiépülő demokráciát. Az, hogy maguknak vívták ki a szabadságot, elképesztő erős összetartó erővel bír.

 

 

Tehát valamelyest irigyek ránk?

Nem mondanám, amin őszintén szólva csodálkoztam. Nem is az irigységen, hanem azon, mennyire el tudták engedni a bántalmakat, amiket az európaiak okoztak nekik. Bennem forr az igazságtalanság érzése és a düh, és azt gondoltam, ennek van egy csatornája a részükről is. Magamból kiindulva attól is féltem, hogy elutasítóak lesznek a segítségünkkel szemben, de semmi ilyet nem tapasztaltam, sőt, volt, hogy kedvezményt kaptunk mondjuk egy étteremben, amikor elmeséltük, mivel foglalkozunk. Így fejezték ki hálájukat, hogy teszünk értük valami tényleg hasznosat és valósat. Kimondottan döbbenetes látni, hogy egy ilyen múltú országban a taxisofőr elégedettségben, boldogságban és szeretetben él, mosolyog rám és nyitott felém. Ez a pozitív életszemlélet volt a három hónap egyik legnagyobb tanulsága számomra.

 

 

Mit tanultál még tőlük?

Sokszor éltem át azt a nyugalmat, hogy ha kívánhatnék bármi mást, akkor sem tenném, minden jó így, ahogy van. Előfordult, hogy három órát késtünk valahonnan, mégsem idegeskedett senki. Az egymáshoz való viszonyuk, a kedves szavak ereje ugyancsak felejthetetlen útravalók. Elindulsz a boltba és közben megállít vagy egy tucat ember megkérdezni, hogy vagy, és nem csak úgy, amerikaiasan, hanem tényleg érdeklődve.

 

 

Eddig csupa jó tapasztalatról számoltál be. Volt rossz élményed?

A rabszolgamúzeum kimondottan az. Meg is kérdeztem az idegenvezetőt, hogyan bírja ezt a munkát lelkierővel. Azt felelte, azért szereti nap mint nap feleveníteni a turistáknak a múltat - ami már sajnos megmásíthatatlan -, mert sokan még mindig nincsenek tisztában, mennyire súlyos dolgok történtek, és bízik benne, ha tudomást szereznek róla, talán többé nem fordul elő ilyesmi. Szenegálban is beszélgettem a történelemről egy úrral, aki megpróbálja a gyarmatosítás pozitívumait szem előtt tartani, például, hogy mennyi minden épült, igaz, akkor nem azzal a szándékkal, hogy az ő életüket jobbá tegyék, de most mégis élvezik a hasznát.

 

 

Említetted, mennyire károsnak tartod, ha az európaiak akarják megmondani az afrikaiaknak - segítségnyújtás címszó alatt -, hogyan kellene élniük. Mi a helyes segítség szerinted?

Azt fogalmaztam meg magamban, hogy nem a segítségünkre van szüksége ennek a kontinensnek, hanem a szemünkre: Hogy engedjük őket láttatni magukat. Hogy mi, akik jártunk ott, megváltoztassuk azt a narratívát Afrikáról, hogy ők még mindig a fűszoknyában vadakat kergető, nomád nép, bármelyik nemzetről van is szó. Hogy becsüljük, tiszteljük az erőforrásaikat, a bámulatos élővilágukat és természeti kincseiket, a kultúrájukat.

 

 

Jártál nagyvárosban, kisvárosban, az óceánparton… Mi tetszett a legjobban Gambiában?

Egy gyönyörű park lett a kedvencem kultúrerdővel és csónakázással a folyón, többször vissza is látogattam oda. Természetesen az óceán is lenyűgöző látvány, klasszak a strandok. Nem szeretnék azonban pozitív irányban sem elfogult lenni Gambiával, vannak súlyos problémák, mint például a szeméthelyzet: iszonyatos, félelmetes és fájdalmas, abszolút nincs jól kezelve. Azok a partszakaszok, amerre nem járnak turisták, elképesztően szemetesek. Az élővilág nagy része sajnos már kihalt, elefántot, oroszlánt például már egyáltalán nem látni Gambiában. Krokodilok, majmok és teknősök viszont élnek szabadon is, igaz, egyre kisebb területeken. Etettem majmot - pontosabban úgy rám ijesztett, hogy eldobtam a szendvicsem. Szerencsére a megmaradt élővilág megóvására látni jó törekvéseket, az óceántisztítás ugyancsak elindult, szabadidőnkben mi, önkéntesek is csatlakoztunk ilyen kezdeményezéshez.

 

 

Más emberként jöttél vissza?

Hazudnék, ha azt mondanám, bennem csak a segíteni akarás buzgó hajtóereje működött, amikor felszálltam a Gambiába tartó gépre. Teljesen kicserélődtem az utóbbi években, ennek a kiteljesedését vártam ettől az úttól, és ezt meg is kaptam, közelebb kerültem az új énemhez. Intenzív terep az önfejlesztésre, de annál hatásosabb a vége!

 

 

Hányszor léptél ki a komfortzónádból? Hiányzott-e bármi?

Az első nap sokkoló volt, de aztán bármilyen nehezebb szituációba kerültem, kellő humorral tudtam kezelni. Persze segített a tudat, hogy egyrészt baj nincs, csak furcsa helyzet, másrészt három hónap után újra otthon leszek. Semmi nem hiányzott, tökéletesen lehet úgy létezni, hogy az ember egy kis és egy nagy hátizsáknyi holmiból gazdálkodik. Hazajőve neki is álltam szanálni a meglévő dolgaim, illetve még egy fokkal tudatosabban vásárolok azóta élelmiszert, ruhát, kozmetikumot, bármit. Kétszer megkérdezem magamtól, tényleg szükségem van-e az adott termékre.

 

 

Élnél Gambiában tartósan?

Ezen sokat tűnődtem, mert voltak olyan szakaszok, amikor olyan szinten boldognak éreztem ott magam, annyira más a miliő, hogy azt mondtam, haza sem jövök. Azt komolyan el tudom képzelni, hogy egy bizonyos kor felett, amikor már nem lesznek világmegváltó terveim és szeretnék lelassulni, akkor odaköltözöm.

 

 

Említetted az utólagos feladatok között a globális nevelési program megvalósítását. Mesélsz erről bővebben?

Mivel ifjúságsegítő a hivatásom, rajtuk keresztül tudok változást generálni, mert mint említettem, szeretném lerombolni az afrikaiakkal kapcsolatos sztereotípiákat. A projekttől függetlenül is terveztem, hogy előadásokat tartok iskolákban. Novemberben és decemberben bármelyik intézményben szívesen tartok interaktív, beszélgetős órát a diákoknak antirasszizmus, Afrika-narratívák és tudatos turizmus témákban.

 

 

Jól sejtjük, hogy ez után pedig újabb kalandba vágsz?

Dánia a következő projekt januártól augusztusig. Ott egy népfőiskolán (International People's College) leszek ESC-önkéntes (European Solidarity Corps). Egy francia sráccal felelünk majd a Human Rights Coffee nevű kezdeményezésért. Ez egyfajta közösségi tér, célja, hogy a népfőiskola alap programjait színesítse, segítsen keretezni, illetve fontos szerepet kap a közösségépítés és az emberi jogi nevelés is. Szóval igazán testhezálló feladat!

 

Megosztás = Ez klassz, hasznos írás volt!

Köszönjük, hogy ajánlod barátaidnak a Trendalelke.hu-t!

Utoljára frissítve: szombat, 23 november 2019 19:20
Értékelés:
(1 szavazat)
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Partnereink

Kapcsolat

  • Trendalelke.hu Blogmagazin
  • +36302434449