TrendaLelke

Itt vagy most:Home \ Köz-tér \ Az élete a művészet: Ifj. Gyergyádesz László
02
2020 jún.

Az élete a művészet: Ifj. Gyergyádesz László

 

A szülői házban szinte észrevétlenül szívta magába azt a gazdag szellemi és kulturális táplálékot, mely későbbi élete és hivatása szilárd alapját képezte. Ifj. Gyergyádesz László művészettörténésznek valóban az élete a művészet, nehéz dolga van az újságírónak, aki a nevéhez fűződő kiállítások, könyvek és publikációk sokasága között keresi az EMBERT. A Kecskeméti Katona József Múzeum "Arcok a vitrin túloldaláról" címmel új rovatot indított, amelynek keretében minden hónapban bemutatják nekünk egy kollégájukat. Nemcsak szakmai munkásságukról faggatják őket, hanem féltett magánéletükbe is bekukkanthatunk. Ezúttal ifj. Gyergyádesz Lászlóval, a Kecskeméti Katona József Múzeum Képzőművészeti Osztályának Móra Ferenc-díjas vezetőjével ismerkedhetünk meg.

 

 

1975. júnus 15.

 

KKJM: Bár szüleid példája és a gyermekévek kulturális pezsgése akaratlanul is rajzolt neked egy lehetséges jövőképet, mégis, mikor döntöttél úgy, hogy művészettörténész szeretnél lenni?

Ifj. Gyergyádesz László: A szüleim több diplomás, értelmiségi emberek, akik a könyvtártól a színházig a kecskeméti (és az országos) kulturális élet közismert és aktív szereplői voltak. Nem meglepő tehát, ha azt mondom, hogy jelentős részben a művészet és a kultúra szemüvegén át láttatták és ízleltették meg velem a világot. Ennek hatására már gyermekkoromban kialakult bennem egy szinte mindenre kiterjedő érdeklődés, s élve a lehetőséggel, rengeteget olvastam. Akik ismernek, azok talán nem lepődnek meg azon, hogy gyermekkorom egyik kedvence mostohanagyapám – akit amúgy Tatusnak hívtam – 1927-es kiadású lexikona volt. Emellett a későbbi pályafutásom szempontjából különösen fontos volt, hogy édesapám óvodáskoromtól kezdve – kihasználva a hivatali kötelezettségeiből fakadó lehetőségeit – gyakran vitt el magával koncertekre, színházi előadásokra, kiállításmegnyitókra, sőt művészeti alkotások zsűrizésére is. Az utóbbiak alkalmával számos híres képző- és iparművésszel, illetve művészettörténésszel találkozhattam (így például Németh Lajossal), akiktől az első Túró Rudi élménye mellett – amit egyébként akkor valamiért pálinkaízűnek minősítettem – a műelemzés világába nyerhettem meglehetősen korai bevezetést. S természetesen nem feledkezhetem el magyarországi, erdélyi vagy éppen itáliai utazásainkról, kirándulásainkról sem, melyeken fontos tényező volt, hogy szüleim tudták, hogy mit és „hogyan” kell nézni például egy templomban. A fentiek ellenére lehet, hogy ma már furcsának tűnhet, de többektől is kértem megerősítést a nyolcvanas évek végén az egyetemi orientációm helyességét illetően, így például az általam különösen kedvelt tanáraimtól, Bruncsák Andrástól, Harmath Sándortól és Mészáros Marianntól.

 

Nem tartottak különcnek?

Több évtizednyi távolságból visszatekintve – egyes tanárok, illetve hajdani osztálytársaim reakciói alapján – minden bizonnyal, s természetesen nem feltétlenül mindig pozitív értelemben. Pont az előbbiekben mondottak, illetve alapvető emberi természetem, habitusom miatt is, voltak problémáim, s bizonyos értelemben talán „gyerekesen koravénnek” lehetett volna akkor minősíteni. Ennek összetevői voltak például a való életet sokszor háttérbe szorító fantázia – nem véletlenül kacérkodtam egy ideig a művészet gyakorlati oldalával is –, illetve a közösségi kapcsolataimat viszont erősítő futballimádat, amely a napi többórányi foci mellett a hetvenes évek vége óta a hatszoros BEK/BL győztes Liverpool iránti rajongásomban fejeződött ki.

 

Skoda Éva: ifj. Gyergyádesz László művészettörténész portréja (2013)

 

Bárkiből lehet művészettörténész, aki szereti a művészetet?

Műkedvelő, műélvező, művészetek iránt érdeklődő ember mindenképp. A művészettörténet azonban a történettudomány egyik ága is, melynek műveléséhez ugyanúgy sajátos képességek (pl. vizuális memória), ismeretek (esetünkben széles körű általános műveltség) szükségeltetnek, mint például egy meteorológusnak vagy éppen egy állatorvosnak. Mindenesetre a művészettörténet az egyik olyan terület az általános- és középiskolai oktatásban, mely messze nem készít fel az egyetemi folytatásra. Ezt jól mutatják a kilencvenes évek első felének katasztrofális felvételi eredményei, s maga a folytatás is, hiszen az ELTÉ-n rendszeresen a három legrosszabb átlagú szakhoz tartozott a művészettörténet. Még a felvettek közül is csak mintegy a fele végezte el a szakot. A vízválasztó az első két év volt, különösen a középkor. Nekünk magyaroknak ugyanis „kavicstörténelmünk” van. Nem volt olyan szerencsénk, mint a tőlünk nyugatra élő népeknek. Hatalmas és épen fennmaradt katedrálisok helyett nekünk többnyire kisebb templomok, töredékek („kavicsok”), esetleg néhány forrás, aprólékosan összeszedett ismeretekből kell rekonstruálnunk múltunk jelentős emlékeit. Ez pedig olyan szintű tudás elsajátítását igényli, melyre a csak kortárs művészettel foglalkozóknak például nem feltétlenül van szüksége. Mivel az egyetemi éveim alatt rendszeresen tanítottam felvételi előkészítőkön, illetve később, 1998–2011 között a Debreceni Egyetemen, így bőven volt tapasztalatom arról, hogy milyen nagy szakadék tátong a művészettörténet vélt és valós „tudásigénye” között. Előfordult például, hogy a magyarországi századfordulós-szecessziós építészetről tartott előadásom után egy hallgató bevallotta nekem, hogy szinte semmit sem értett abból. Összegezve: a „kovács fia kovács” effektus a művészettörténésszé válás terén még mindig igencsak fontos jelenleg Magyarországon.

 

A kecskeméti Kodály Iskolában végezted el az általános - és a középiskolát. A zene nem tudott a kitűzött céltól eltántorítani?

Családunkban sok a zenei tehetség, s bennem is bujkált valami. Sok minden izgatott benne, azonban ezek közül bármi az előadóművészethez kapcsolódott volna, akkor mindenképpen problémáim lettek volna vele, hiszen annak egyik éltető eleme a szereplési vágy, ami bennem sosem volt meg igazán. Sőt, kifejezetten zavart, ha néznek. (Lehajtott fejű szóbeli érettségimről, s az ugyanabban a székben való kétszeri felbukásomról, így utólag már könnyű anekdotázni.) Mindenesetre ez irányú gátlásaimat később a tanítással sikerült jelentős mértékben leküzdenem.

 

 

A művészeti korok teljes skálájából melyik a kedvenc korszakod?

Ez az a kérdés, melyre többi kollégámhoz hasonlóan, én sem szívesen válaszolok. Ez inkább a nagyközönség szempontjából érdekes, ugyanis sajnos jól látható, hogy a mindenkori divatos művészeti stílusok, korszakok (főleg a reneszánsz és az impresszionizmus), illetve képi műfajok (pl. a tájképek) iránti rajongás többnyire felületes, sőt téves háttérismereteken alapul. S hasonló problémák tapasztalhatóak a kortárs művészet megítélésében is, hiszen a legtöbben ott is inkább a külsődleges „széphez” vonzódnak a valós értékek helyett. De hogy ne kerüljem meg teljesen az eredeti kérdést, a leginkább úgy válaszolhatnék, hogy minden korban és jó alkotásban találok valami érdekeset, kutatni való különlegességet. Mindazonáltal a 15–16. századi Alpokon túli képző- és iparművészet áll a legközelebb a szívemhez. Ekkor születtek meg ugyanis – legalábbis számomra – az európai művészet és a keresztény ikonográfia szimbiózisának csúcsteljesítményei.

 

Kutatás, könyvírás, kiállítás szervezés, publikálás, tanítás. Melyik áll a legközelebb hozzád?

Mindegyiket szeretem, mindnek van szépsége és árnyoldala egyaránt. A bürokrácia azonban, amely minden szegmensben jelen van, meglehetősen távol áll tőlem. Ha mégis egy területet meg kell jelölnöm, akkor talán a tanítás ment a legjobban, amelyet az egyetemi oktatás után a múzeum keretében folytatott ismeretterjesztő előadások képében is folytattam. Ez utóbbiak közül az egyik érdekes és sikeres kísérlet a „Karácsony a képzőművészetben” címmel kecskeméti és környékbeli iskolákban tartott előadás-sorozatom volt.

 

Vallásos vagy?

Sokan kérdezik ezt tőlem, gondolom az általam elindított Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennáléknak köszönhetően. A szó szoros értelmében talán nem, de szeretem a keresztény mitológiát, kultúrát és jelképiséget, mely bennünk, európaiakban, ha akarjuk, ha nem, ott van. Ugyanakkor voltak már olyan pillanatok, időszakok is az életemben, amikor közelebb kerültem Istenhez és a hithez.

 

Goór Imre kiállításmegnyitó (Cifrapalota, 1999)

 

Szinte csak az egyetem idejére hagytad el Kecskemétet, kötődsz a hirös városhoz?

Nem szégyellem: elvakult lokálpatrióta vagyok. Gyerekként még arról is álmodoztam, hogyan lehetne Kecskemétet fővárossá tenni. A diploma után nem terveztem azonban visszatérni, hiszen Magyarországon a művészeti élet legalább 90 %-ban Budapesthez kötődik, s a művészettörténészek többsége is ott tevékenykedik. 1995 körül az akkori politikai vezetés óriási mértékben lecsökkentette a muzeológusok számát, így akkortájt nehéz volt munkát találni. Kecskemétről viszont bő fél éven keresztül, s meglehetősen kitartóan hívtak, hiszen egy ideje nem volt a múzeumban művészettörténész, s fontos volt a számukra a helyismeretem. Végül 1997 júliusában mondtam igent a felkérésre, s augusztustól (immáron 23 éve) a Kecskeméti Katona József Múzeumban dolgozom.

 

Azt tudom, hogy sokat dolgozol, ha leteszed a lantot, mit csinálsz?

Valóban, naponta akár 10–16 is órát dolgozom, különösen, ha valamibe belemerülök, s nehéz azt abbahagyni. Szó szoros értelemben nincs igazán szabadidőm. Általában a hétvégeken is írok, olvasok, kutatok és mindig jár valamin az agyam. Közben zenét hallgatok, vagy fél szemmel nézem a televíziót is, így például az angol bajnokikat, kézilabda mérkőzéseket, csillagászati és történeti műsorokat, angol humort. Ahogy könyvet olvasni, úgy filmet sem vagyok képes általában koncentrált módon, egy ültő helyemben megnézni. Szeretek ugyanis egyszerre több dolgot is csinálni; kalandozni, ugrándozni a művészi élményt adó és az információkat biztosító források között.

 

Esküvő 1993. július 31-én

 

Elégedett ember vagy?

Ha a magánéletemet nézem, mindenképpen. Szerencsésnek tartom magam, hiszen jóval több szépséggel, pozitívummal ajándékozott meg a sors, mint amit számos hibám, rossz tulajdonságom alapján érdemeltem volna. Nagyon sokat köszönhetek a családomnak, így mindenekelőtt a tanárként dolgozó feleségemnek, akivel már 1993 óta házasok vagyunk. S büszke vagyok mindkét gyermekemre, így Lackóra (1998), aki jelenleg a Műszaki Egyetemre (villamosmérnök) jár, és Marcira (2001) is, aki pedig most érettségizett, s a győri Fehér Miklós Labdarúgó Akadémia után a profi labdarúgókapusi pályafutás rögös útjára lépett. Szakmailag természetesen az az egészséges, ha nem vagyunk magunkkal sohasem igazán elégedettek. Ez nálam mindig is működött, sajnos néha túl jól is, éppen ezért a sikerek sokat lendítenek, főleg, ha éppen eluralkodik rajtam a kishitűség. Tőlem függetlenül viszont az kifejezetten elkeserít, hogy a kultúra, az általános műveltség mennyire háttérbe szorult az élet szinte bármely területéhez képest.

 

 

Megosztás = Ez klassz, hasznos írás volt!

Köszönjük, hogy ajánlod barátaidnak a Trendalelke.hu-t!

Értékelés:
(1 szavazat)
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Partnereink

Kapcsolat

  • Trendalelke.hu Blogmagazin
  • +36302434449