TrendaLelke

Itt vagy most:Home \ Köz-tér \ Apám könnyei

28
2020 okt.

 

1982-ben láttam apámat először sírni. Akkor 7 éves voltam. Ő 41.

 

 

Már a Nyíri úton laktunk. Panelben. A hatodikon. Pedig én jobban szerettem a Budai utcán. A lengyel piac mellett. Az udvari kétszobásban. Ahol mindig féltem vécére menni. Mert az udvaron volt. Pottyantós. És ahol francia fürdőszobánk volt. Lavoár. Apámék mondták így. Viszont a gyerekszoba falán csodaszép festmények voltak. Mesefigurák. Szeberényi Pityu bácsi pengálta őket. Egy rokon, aki lehetett volna festő is. De nem lett. És a Budai utcai kétszobásnak udvara is volt. Titkos zugokkal. Ahonnan ki lehetett lesni a piacnapokon az utcán sorakozó lovaskocsikra. A hatalmas, gőzölgő szőrű lovakra, amelyek tudták rángatni a bőrüket.

De '82-ben már panelben laktunk. Nem volt udvar. Se pottyantós. Volt viszont fürdőszoba. Nem francia. Rendes. Káddal. Apám épp a kádban ült, amikor csengettek. A keresztapám volt. Súlyos, baljós csendet hozott magával. Apámat kereste. Bement hozzá a fürdőszobába. Amikor kijöttek, apám sírt, mint egy gyerek. Ettől én nagyon megijedtem. Féltem. Dühös voltam rá. Amiért megijeszt.

Így tudtam meg, hogy a nagyapám meghalt.

A nagyapámtól nem féltem. Pedig sokat káromkodott. Művészien cifrázta. Főleg, ha Fradi meccset nézett. Nagy fradista volt. Vagy ha politizált. Nagy antikommunista volt. Folyton hózentróglis szövetnadrágot viselt, fehér inggel. Akkor is, ha a Wartburgját bütykölte a garázsban. Vagy ha szüret volt a hetényi szőlejében. Ahol halastava is volt. Cigányzenészeket hozatott, akik húzták a szőlőszedőknek a sorok között. Ő persze nem szedte. Borral, étellel kínált mindenkit, meg mesélt. Jó történetei voltak, és jól tudta elmondani őket. Olajjal hátrafésült fekete haja csillogott az őszi napsütésben.

Vadász is volt. Amikor vadászni indult, füttyentett a Ricsi nevű vizslájának, az meg boldog izgatottsággal ugrott a Wartburgba. Már a füttyből tudta, mi jön. A nagyapám akkor is vadászott, amikor már nagyon beteg volt. Tüdőrák. A sok szipkából szívott Fecske. A fiai vitték ki az erdőbe. Ők tették rá a háromlábú vadásszékre. És az öreg folyton remegő keze lövés közben rezzenéstelen volt.

A Kerkápoly utcai tüdőkórházban kezelték. A Pánczél doktor. Amikor látogatni mentünk, mindig megálltunk a Bethlen körúton, az akkori Vágó Béla szakközéppel szemben. Volt ott egy trafik, ahol matchboxokat is lehetett venni. Mindig kaptam egyet. Azzal játszottunk lent az udvaron. A kórházba én nem mehettem be. Túl kicsi voltam az elmúláshoz. Amíg én játszottam az udvaron, bent haldokoltak.

És meg is haltak. Mint a nagyapám is. Én a temetésére nem nagyon emlékszem. De azt tudom, hogy rengetegen voltak. Sok százan. Ezt a temetésről készült polaroid fotók is megörökítették. A nagyapámat sokan ismerték, szerették. Talán a Park Étterem miatt. Vagy az Erdőcsárda miatt. Vagy a Hírös Hetek zsinagóga előtti kerthelységei miatt. Ezeket tudniillik ő csinálta. Vendéglősként.

Aztán 1982-ben meghalt. És én azóta tudom, hogy olykor a férfiak is sírnak.

 

Libor Zoltán írása

 

Megosztás = Ez klassz, hasznos írás volt!

Köszönjük, hogy ajánlod barátaidnak a Trendalelke.hu-t!

Értékelés:
(4 szavazat)
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Partnereink

Kapcsolat

  • Trendalelke.hu Blogmagazin
  • +36302434449