TrendaLelke

Itt vagy most:Home \ Női percek \ Túlélni a túlélhetetlent: gyászol a szívem, de járom az utam ÉLETKEdvvel
01
2016 márc.

Túlélni a túlélhetetlent: gyászol a szívem, de járom az utam ÉLETKEdvvel

 

Marianna egy nő volt a sok közül. Egyszerű tervei, vágyai voltak: jó anya akart lenni és boldog családi életet képzelt el maguknak. Mindez addig adatott meg nekik, míg lányáról, Dominikáról ki nem derült 5 éves korában, hogy egy gyógyíthatatlan, halálos betegségben szenved. Innentől egy új élet kezdődött számukra kihívásokkal, idegeskedéssel, a halál közeli fenyegetésével, de megannyi szeretettel és örömmel.


Február 16-án Lippai Marianna ÉLETKEdv motivátor tartott előadást Kecskeméten, mi is ott voltunk, sírtunk, nevettünk. Marianna múltja, jelene vegyes érzelmeket vált ki az emberből, egyszerrre felkavaró és felemelő.

A 13 évet élt kislány rengeteg egyszerű, mégis velős gondolatot ébresztett édesanyjában. Marianna megtanult boldognak lenni a kudarcok, csapások után is. Előadásain csak olyan élethelyzetekre ad tanácsot, amiket maga is átélt. Megtanít élvezni, értékelni az életet, megtanít gyászolni, szeretettel elengedni, továbblépni. Közhelyesnek tűnhetnek az elhangzottak, mégis súlyt kapnak Marianna szájából: tényleg minden nap ajándék. Amikor azt mondja,, mekkora örömöt jelentett számára, hogy kislánya egy újabb reggel szólította, “Anya!”, akkor eszünkbe jut, mi is mennyi mindennek örülhetnénk ahelyett, hogy morcosan ülünk a kávénk mellett, mert nem süt a nap. Sokszor morgunk az eső miatt,  nekik mégis óriási élményt jelentett, hogy szándékosan megáztak a szakadó esőben tolókocsis lányával.

 



Trendalelke: Nyilvánvaló, hogy Dominika fizikai leépülése mellett a lelki terhek súlya is kihívás elé állította a családotokat. A kórház a segítségetekre volt ennek kezelésében? Jártatok szakemberhez vagy a kislányod maga volt a pszichológus?

Lippai Marianna: Nem jártunk szakemberhez. Bár sose fogom elfelejteni, hogy amikor 2002-ben kiderült Dominika betegsége a Debreceni Klinikán, akkor ott azonnal – a számunkra sokkoló bejelentésük hallatán, miszerint halálos beteg a lányunk -, felajánlották, hogy ha igényeljük, akkor segítségünkre lesz egy szakorvos, aki talán segíthet az elfogadhatatlan feldolgozásában. Nem éreztük ennek szükségét. Egyet éreztünk csak, méghozzá mérhetetlen fájdalmat, elkeseredettséget, lelkünkbe nyilaló szomorúságot. Tudtuk, hogy ezt csak saját magunk tudjuk kezelni. És így is volt.


Dominikára hogyan hatott, amikor látta a kortársait tele energiával? Nem érezte magát kevesebbnek, mint ők?

De igen, bizonyos időközönként. És bár igaz, hogy vele egykorú társai egészségesek és energikusak voltak, valami mégis hiányzott belőlük. A bölcsesség, a nyugalom, az elfogadás és a türelem. Ugyanis ezekkel Dominika volt tele. Nem is akárhogy! Ettől függetlenül mégis csak egy törékeny pici lány volt, érzékeny lélekkel, akinek olykor nagyon fájt, hogy ő más, mint a többiek, hogy nem csinálhatja azt, mint a többiek. De erősebb volt benne a bölcsesség, így egy idő után szinte belenyugvással és elfogadással élte a mindennapjait.


Meddig tudott iskolába járni, mikortól kellett magántanárt fogadnotok?

Iskolakorúsága óta magántanuló volt, ugyanis óvodás korban derült ki a gyógyíthatatlan betegsége. Már akkor nagyon legyengült volt az immunrendszere, így jobbnak látták az orvosok, ha nyugodt, „bacimentes” légkörben, azaz otthon tanul. Mi is így láttuk jónak, az ő érdekében. Védeni, óvni akartuk, ezzel is igyekeztünk éveket nyerni számára, mert nem tudtuk, hogy meddig élhet velünk.


A barátai hogyan viszonyultak hozzá? Hogyan dolgozták fel az elvesztését?


Szerették Dominikát. Figyelmesek és elfogadóak voltak vele. Az iskolában is. Ugyanis azért néha-néha – amikor az állapota engedte -, bent töltött pár órát az iskolában, az osztályában. Fontos volt nekünk, hogy ne szakítsuk el teljesen attól, amit egy gyermeknek meg kell élnie. Értem itt az osztálytársakkal való barátkozást, a kikapcsolódást, magyarul az igazi iskolai érzést. Boldog volt tőle. Mindig. Aztán eljött az idő, amikor már a fizikai állapota nem tette lehetővé, hogy közösségbe vigyük. Minden megszűnt. Csak ő és mi léteztünk. Végül pedig 2010. szeptember 8-tól már csak mi, Dominika ugyanis végleg elment. Űrt hagyott maga után az osztálytársaiban is. Azóta 5 és fél év telt el, de még mindig kapok olykor a kis barátaitól levelet „de hiányzik Domi!” felkiáltással.


Dominika édesapja hasonlóan kezelte gyermeke betegségét, elvesztését, mint te? Mennyiben különbözik ilyen esetben a két nem?

Szerintem ez mindenhol változó. Vannak családok, ahol a férfi erősebb, van, ahol a nő. Egy gyermek elvesztése hatalmas próba elé állítja a házaspárokat. Erőpróba elé. Nem csak, hogy erősnek kell lenniük, még meg is kell egymást tartaniuk. Mert az erős fájdalom bizony szét tudja szedni az édesanyát és az édesapát. De volt már olyan is, hogy még jobban összehozta őket. Nálunk az első lépett érvénybe.


Tudtál nekik vagy a környezetedben bárkinek segíteni vagy abban az időszakban még te magad is segítségre szorultál?


Nekem eddig bármit hozott is az életem, sosem a saját sebeimet nyalogattam, hanem igyekeztem másokon is segíteni. Talán ez adott erőt a fájdalmas mindennapokhoz. Azt szoktam mondani, hogy: tégy valami jót, és jobbá, erősebbé válsz! Hát ezt tettem. Azt hiszem, meg lett az eredménye.

 

 

Érezted úgy azóta, hogy készen állnál egy második gyermek érkezésére?


Már elég régóta ezt érzem. Olyannyira, hogy három év alatt már háromszor szeretett volna érkezni hozzánk egy gyermek, de mindig meggondolta magát. Na, hát itt megint előjön a feltételezés. Ugyanis teljes bizonyossággal nem tudjuk, hogy miért változtattak a tervükön ezek a csöppségek. Tehát megint jönnek a találgatások. Válasz viszont nincs. Vagyis van. Méghozzá az, hogy minden érkezik a maga idejében. Én ebben hiszek.  


Ha megadatna újból az anyaság öröme, félnél, hogy nehogy őt is elveszítsd?


Nem! Soha nem gondolok erre. Tudom és hiszem, hogy lesz egy egészséges gyermekem, akit felnevelhetek.


Változtatnál a nevelési stratégiádon? Vagy alapelvként maradna a “fő az őszinteség”?


Nem változtatnék és nem is fogok! Én alapjáraton az őszinteségre vagyok beállítva. Emberi kapcsolataim legfőbb alapja. Hiszem és vallom, hogy a gyermekeinkkel való harmonikus, boldog kapcsolatnak is ez a mozgatórugója. Az őszinteség. A kölcsönös őszinteség.


Mi jelenti számodra a feltöltődést, kikapcsolódást?


Sok ilyen van. Én ugyanis fontos vagyok magamnak. Igyekszem mindig megadni magamnak, amit szeretnék, és amire vágyom. Szeretek írni. Abban jól elmélyülhetek és az írás egyfajta felfrissülést nyújt a lelkemnek, hiszen onnan írok, a lelkemből. Szeretek tornázni, a férjemmel csavarogni, vagy csak úgy beülni a templomba és csendesen pár percig imádkozni.  

 



Jelent már meg naplód, kalendáriumod, hamarosan pedig könyvet publikálsz. Hogyan jött ennek a gondolata?


Több ÉLETKEdvelő feltette már nekem a kérdést, hogy esetleg az ÉLETKEdv gondolataim nincsenek-e összegyűjtve valahol. A sokadik kérdés után szinte biztos voltam benne, hogy a következő könyvem egy úgynevezett „füveskönyv” lesz, amelyben semmi más nem lesz, csak ÉLETKEdv gondolatok. De az jó sok!


Kiknek ajánlod?


Mint ahogy azt már sokszor, sok helyen nyilatkoztam, az ÉLETKEdv nem korfüggő és még csak az sem fontos, hogy férfi vagy-e, vagy nő. ÉLETKEdve mindenkinek és mindenkor lehet. Úgyhogy az új könyvem szó szerint a „lelkek könyve”. ÉLETKEdvvel ajánlom!

Lippai Mariann honlapja
ÉLETKEdv facebook oldal

Tetszett, amit olvastál?

 

Iratkozz fel e-magazinunkra,

csatlakozz facebook oldalunkhoz,

és nem maradsz le a kecskeméti nőknek fontos hírekről, eseményekről, ajánlókról.

 

Kecskeméti nőnek lenni jó!

Utoljára frissítve: kedd, 01 március 2016 20:11
Értékelés:
(15 szavazat)
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Partnereink

Kapcsolat

  • Trendalelke.hu Blogmagazin
  • +36302434449