TrendaLelke

Itt vagy most:Home \ Női percek \ Kecskemét arcai: a legújabb Aranyanyu, Lacziné Somogyi Tímea

28
2017 nov.

Kecskemét arcai: a legújabb Aranyanyu, Lacziné Somogyi Tímea

 

Hétgyermekes cigányasszony. Szociológus. Önkéntes, aki napról napra igyekszik egy kicsit jobbá tenni a világot. Katalizátor. Kecskemét egyik jótündére, akinek törekvéseit nemrég Richter Aranyanyu Díjjal méltatták. Lacziné Somogyi Tímea reményt, lehetőséget és végtelen szeretetet áraszt környezetére a Védőháló Karitatív Egyesület és a Pancsinelló Játszóház munkatársaként, afféle mindenki anyukájaként. Minden szavából sugárzik a feltétel nélküli segítő szándék, az optimizmus és a tenni akarás, pedig neki is megvannak a saját küzdelmei.

 

Trendalelke: Nem mindennap találkozunk hétgyermekes anyukával. Te is nagycsaládból származol, és ez a minta bátorított?

Lacziné Somogyi Tímea: Mi “csak” hárman vagyunk testvérek, a húgom 10, az öcsém 2 évvel fiatalabb nálam. Nagyon jó a kapcsolatom mindkettejükkel a mai napig - pedig az öcsémet mindenáron próbáltam megnevelni gyerekkorunkban… A húgom első gyermeke és az én hetedik gyerkőcöm között mindössze 5 hét a korkülönbség, így vele mostanság sokat összejárunk. Boldog gyerekkorunk volt, szerencsére olyan családba születtünk, ahol nagyon szerettek minket, és úgy nőhettem fel, hogy az lehetettem, ami éppen lenni szerettem volna.

 

Nagyon fiatalon váltál édesanyává…

Nagyon korán született az első gyermekem - nem állíthatom, hogy így terveztem, de így alakult, és talán semmi jobb nem történhetett volna velem, minthogy édesanya lehetek. A környezetem nem így értelmezte eleinte, a családom mélységes csalódásként élte meg. Azóta persze már másképp látják, imádják az összes unokájukat! Tudom, hogy fura, ha valakinek kamaszként születik gyermeke, de csak annyi történt, hogy megcserélődtek az események az életemben.

 

Ami azért hozott kihívásokat, ha jól sejtjük, hisz többgyermekes anyaként érettségiztél, majd diplomáztál.

Mire nekiálltam tanulni, már jó sokat voltam otthon, néha rendesen kikészített az alváshiány - emlékszem, nagyon vártam az első éjszakát, amit végigaludhatok -, ezek után az iskolát kikapcsolódásként éltem meg, élveztem, hogy újféle dolgokkal foglalkozhatok. Gyerekként is szerettem tanulni, érdekelt a világ, csak a gyermekvállalás miatt majdnem 20 évet szünetelt az iskolapadban ücsörgés. Ezalatt azért sok új dologban váltam kellően jártassá, mindig az akkor épp aktuális témákban: születés, gyermeknevelés, gyermekbalesetek, betegségek, főzés, kertészet...

 

Nem hiányoztál a családnak, amíg az iskolapadot koptattad?

Nem nagyon, amit én kis csalódásként éltem meg. Először nagyon stresszes volt egyetemre menni, mert azt gondoltam, nem boldogulnak majd nélkülem, de azt kell mondjam, jót tett nekik a távollétem, önállóbbak lettek. Eleinte nagyon féltem attól, hogy elveszek tőlük valamit: a gondoskodást, az energiámat, ezért nem is akartam bevállalni az egyetemet. A gyerekek viszont biztattak, hogy menjek, mert ők nagyon büszkék rám. Ekkor már a nagyfiam 20 éves volt, ráadásul szakács, így éhen sem haltak. Egy alkalommal például arra mentem haza, hogy a nagyok megtanították a kishúgukat palacsintát sütni.

 

Miért épp a szociológiát választottad?

Nagyon szerettem a gimnáziumi éveket a Németh Lászlóban, és rossz volt belegondolni, hogy egyszer véget ér, az egyik tanárom ezért biztatott a továbbtanulásra. Az alapján választottam szakot, hogy hol vannak olyan kurzusok, amik engem érdekelnek. Amiket tanultam, a saját életemben, a munkám során rögtön meg tudtam figyelni, tapasztalni, így hamar jött a gyakorlati tudás és ennek alkalmazása is. Talán nem hangzik túl jól, de a szegénység amellett, hogy nagyon szomorú dolog, izgalmas is tud lenni külső szemlélőként. Megfigyelni az ok-okozati összefüggéseket a szegénység teremtette kultúrában, alapköve a segítségnyújtásnak.

 

Hogyan kell elképzelni a munkád a Védőháló Karitatív Egyesület alelnökeként?

Általában úgy kerülnek velünk kapcsolatba a családok, hogy vagy maguk jelentkeznek vagy valaki szól, hogy szükség van a segítségünkre. Ilyenkor egy tagunk felveszi velük a kapcsolatot, meglátogatja őket, és megbeszélik, hogyan tudunk mankót adni. Egyesületünkben sokan dolgozunk önkéntesként - jómagam is. Nem teszünk meg semmi olyat senki helyett, amire önmaga is képes lenne, esetleg felhívjuk rá a figyelmét, hiszen a cél nem a tőlünk való függés, hanem az, hogy ezek az emberek magukról tudjanak gondoskodni. Vannak olyan esetek persze, amikor rövid távon kell beavatkoznunk, ha például sürgősen élelmiszerre van szüksége egy családnak. Egyesületünk működteti a Védőháló Karitatív Adományboltot, melynek bevételéből vesszük meg azokat a szükséges eszközöket támogatott családjainknak, melyek nem érkeznek meg felajánlásként. Boltunk az alacsony áraival mindenki számára elérhetővé teszi a vásárlást, így segítve elő az öngondosgodást. Itt is önkéntesek dolgoznak: rendet tartanak, átveszik az adományokat, szortírozzák, rendbe teszik őket. Azokat a holmikat, amikre éppen nincs igény a segített családoknál, kiteszik a bolt polcaira.

 

Átéltetek sikersztorikat?

Sikersztorinak tartjuk többek közt azt, amikor valakivel úgy találkozunk viszont, hogy segítettből segítővé vált. Volt egy anyuka, aki borzasztó helyzetben élt: állapotosként éhezett. Ma már állami gondozottakat nevel nagy szeretetben. Amikor a környezetében észreveszi, hogy valaki segítségre szorul, egyből segít, és rendszeresen hoz be hozzánk felajánlást. Ez nagyon jóleső érzés!

 

Bizonyára rengeteg szomorú történeted is van. Ezekkel hogyan birkózol meg?

Sokszor saját magától képtelenség megmenteni egy embert. Ezt nehezen dolgozom fel. Az adományboltban viszont abszolút kikapcsol, ha például cipőt pakolok vagy ruhát válogatok. Emellett - mivel nagyon szeretem a gyerekeket - a Pancsinelló Játszóház is kizökkent a mindennapok problémáiból.

 

Mesélj erről a kezdeményezésedről! Mondhatjuk, hogy a Pancsinelló a 8. gyermeked?

Nem is maga a játszóház, hanem az ottani gyerkőcök töltik fel a lelkem. Még egyetemistaként megkerestem a Református Gyülekezet diakónusát - mivel a gyerekeim a református iskolába jártak -, és felajánlottam önkéntes szolgálataim. Először elvállaltam, hogy egy mozgássérült családra vasalok. Addigra én már nyakig voltam a cigányokat érintő társadalmi jelenségek felfedezésében, teljesen beszippantott, nagy szenvedéllyel tudom magam belevetni ezekbe az ügyekbe. Közben a diakónus, Kabai Virág kérdezte, hogy látott egy pályázatot, nem akarunk-e élni a lehetőséggel. Természetesen igent mondtam. A kutatómunkák után kicsik segítésére nyújtottunk be a pályázatot, mert mire egy kisgyermek óvodába kerül, olyan hátrányt halmoz fel, amit nem tud ledolgozni. Ugyanazokkal az elvárásokkal szembesül, mint a többi, jó családi helyzetből jövő gyermek, így elmarad a sikerélmény, jön az egyre nagyobb kirekesztettség. Szóval ezzel az elgondolással jött létre a Pancsinelló, így indult a Kecskeméti Református Egyházközség Cigánymissziója - szerettünk volna egyfajta hidat építeni. Egyre több családdal, anyával kerültem szoros kapcsolatba, így láttam, látom közelről, mennyit küzdenek ezek az édesanyák azért, hogy a gyerekeik boldogságát megteremtsék. Ez felemelő érzés egyfelől, és nyilván segíti a megértést, hogyan segíthetnénk nekik ebben, a játszóházban tehát az igényekhez alkalmazkodunk. Hosszú idő kellett, míg kiépült a szükséges bizalom ahhoz, hogy együtt elmenjünk kirándulni, egyáltalán ki merjünk mozdulni egy olyan szegregátumból, amire csúnyán néznek vagy legalábbis ezt gondolják, hogy csúnyán fognak rájuk nézni. Az integráció és a hátrányok behozása miatt nagyon fontos, hogy nyitogassuk ezt a zárt környezetet. Nyaranta sok nagyobb gyermek szeretett volna jönni a játszóházba, ezért három éve tartunk minden nyári szünetben tábort és foglalkozásokat a környék óvodás-iskolás korú gyermekeinek is.

 

Az élettörténeted hallva nem lepődünk meg a Richter Aranyanyu Díjon, amihez ezúton is szívből gratulálunk! Te hogyan élted meg a kitüntetést?

A boltban pakoltam, amikor megcsörrent a telefonom: a Richter Aranyanyutól kerestek, mondván, jelölt egy kollégám. Azt gondoltam, tévedés. Nem volt az. Még a döntősök közé is beválasztottak. Nagyon jól esett, hogy van, aki erre érdemesnek tart. Én nem éreztem így, egyszerűen csak teszem a dolgom minden egyes nap, küzdve azért, hogy egy kicsit jobb legyen a világ mindenkinek. Nem gondolom, hogy többet teszek ezért, mint bárki más. A díjátatón nagyon jó érzés volt látni, megtudni, mások hogyan dolgoznak, hogyan hozzák ki adott helyzetekből a legjobbat. Az egyik inspiráló történetem: ha egy vak lányt egyetemre lehet juttatni, akkor bármit elérhetünk szeretettel, törődéssel és kreativitással. Ez nem pénz kérdése!

 

A családod, kollégáid nagyon büszkék lehetnek rád, hogy Aranyanyu lettél!

Persze, mindenki gratulált. De én valójában csak 5 másodpercig akartam nyerni: az eredményhirdetés előtt ránéztem Mártira, aki jelölt, és elképzeltem az arcát, milyen csalódott lesz, ha nem az én nevem hangzik el. Akkor egy pillanatra összeszorult a szívem, nagyon szerettem volna nyerni, és elmondhatatlanul örültem, hogy sikerült.

 

Az egyesülettel kapcsolatban álló anyák számára rendkívül ösztönző lehetsz.

Talán így el tudják hinni, hogy ők és a gyerekeik sincsenek bebetonozva abba az élethelyzetbe, ahol most tartanak. A példámon keresztül látják, nem olyan nagy dolog, nekem is sikerült, tehát ők is képesek változtatni azon, amit eddig elrendelt sorsnak éreztek, gondoltak. Csak az számít, hogy tegyük meg minden nap azt, ami tőlünk telik!

 

Mit tartasz a legnagyobb erényednek?

Vannak erkölcsi korlátok, amiket nem vagyok hajlandó átlépni, hű vagyok az elveimhez. Fontos, hogy becsületesek és tisztességes maradjunk, ezért nincs olyan, hogy a cél szentesíti az eszközt. Ez nem mindig könnyű, de hosszú távon megtérül, ha rossz érzések nélkül mersz tükörbe nézni. Egyszer egy ismerősömmel beszélgettünk arról, hogy szerinte nem lenne feltétlenül bűn és önzőség, ha sok pénzért dolgoznék. Én ezt az utat választottam – az én önzőségem az, hogy mondhatok nemet, járhatok olyan utat, amelyik nekem többet ad a pénznél. Bár néha megszámolom, hány nap van még addig, míg a GYES a számlámra kerül, de reggel, amikor felkelek, az motivál, hogy szeretnék egy jobb világot látni magam körül. Ezer éve azt írtam magamról a Facebookon, hogy katalizátor vagyok - és tényleg! Szeretem, ha a dolgok jól működnek, és ha a jó ügy érdekében, együtt haladunk a jó úton. Úgyhogy ezt nem lehet nem csinálni!

 

Van kedvenc kecskeméti helyed?

Nagyon szeretem a főtéren sétálva megcsodálni a virágokat, növénytársításokat. Imádok a piacon korzózni, gyerekkorom óta változatlan a különleges hangulata. Ismerem már a kofákat, tudom, mit hol szeretek venni, és van ott egy kávézó, ahol nagyon finom a kávé és a tejszínhab! Mindig olyan papírpohárban kapom a kávét, amire rá van írva: öröm. Presszó kávét iszom náluk dupla habbal, viszont édesítővel kompenzálok! Persze ugyancsak különleges érzelmek fűznek a Pancsinelló Játszóház környékéhez, a Zsinór utcához – a közelben volt a cigányváros, ahol az anyukám is született. Illetve egyesületünk otthona egy varázslatos hangulatú épület a Zápolya utcában, amit az emberek tesznek azzá, ami: a város karitatív vérkörének pulzáló civil közösségi tere, ahol minden jószándékú tehet a nyomor és nélkülözés ellen.

 

Milyen legyen Kecskemét 5 év múlva?

Utópisztikusnak hangozhat, de szeretném, ha az emberek másként gondolkodnának - például a közös társadalmi felelősségvállalásról, hisz rajtunk múlik, milyen világban élünk. Szeretném, ha a legszegényebb gyerekek és a szüleik is tudnák, elhinnék, hogy mindenki egyformán értékes, és minden gyerek ezzel a tudattal indulna iskolába, és így vágnának neki az életnek, mert akkor telve lennének önbizalommal, mernének álmodni és dolgozni a céljaikért. Először el kell hinni, aztán merni kell megvalósítani!

 

Ezt tanítod a játszóházban a gyerekeknek?

Mindig hangsúlyozom: lehet, hogy most nem túl jók a körülmények, de ezen lehet változtatni! Tudom, hogy így van, és tudom ezt úgy mondani nekik, hogy elhiggyék ők is. Az én nagyszüleim nem jártak iskolába, vályogverő cigányok voltak. Nagy szegénységben nevelték fel édesanyámat… Mindig van lehetőség a változásra.

 

Kérjük, fejezd be a mondatot: Ha tehetném…

… egy varázspálcával megoldanám, hogy ne fázzon és éhezzen senki, és legyen gyógymódja a szklerózis multiplexnek!

 

Milyen tanáccsal szolgálnál a kecskeméti nőknek?

Ne várjatok, minden okunk megvan arra, hogy jót tegyünk!

 

 

Megosztás = Ez klassz, hasznos írás volt!

Köszönjük, hogy ajánlod barátaidnak a Trendalelke.hu-t!

Utoljára frissítve: 2017. november 28., kedd 15:12
Értékelés:
(22 szavazat)
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Partnereink

Kapcsolat

  • Trendalelke.hu Blogmagazin
  • +36302434449