Nyomtatás
24
2020 ápr.

A nagyszülők anno hihetetlennek tűnő történetei adnak erőt a folytatáshoz

 

Nem élnek már a nagyszüleim, de nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rájuk. Mindig azt tanították, hogy ha feladat van, meg kell oldani. Nincs panaszkodás, hárítás. Pedig soha életükben semmiféle motivációs könyvet nem olvastak, nem jártak motivációs guruk előadásaira. Csak átélték a II. világháború borzalmait, az oroszok padlássöprését, az erőszakos, terrorral kikényszerített földbeszolgáltatást, 1956 reménykeltő napjainak letargiába csúszását. A koronavírus generálta veszélyhelyzet idején egyre gyakrabban tódulnak felszínre bennem a nagyszülők anno hihetetlennek tűnő történetei, és adnak erőt a folytatáshoz.

 

"Én onnan már nem jövök haza."



“Amikor szegény apuka elolvasta a behívóját, az asztalra  borulva zokogott, és azt mondta, majd meglátjátok, én onnan nem jövök haza” - mesélte Kati mama sokszor. És valóban, a Szepesi családfőről már csak a halálhíre érkezett, odaveszett a Don-kanyarnál. Felesége, Lídia 3 gyermekkel maradt magára. A szükség nagy úr három éhes gyerekszáj esetén, és az özvegyasszony amint világosodott, napszámba indult. Az alvó kisgyerekekre rázárta az ajtót, majd a kulcsot bedobta nekik az ablakon, hogy reggel kijöhessenek a házból.

Ehhez képest én továbbra is itthonról dolgozom, mint régen, szóval panaszra nincs okom, legfeljebb a napi ötszöri étkezés utáni mosogatást rühellem nagyon.

Nincs hús a hűtőpultban - konstatáltam meglepődve március közepén, amikor a fél ország tűkön ülve várta Orbán Viktor újabb és újabb élő bejelentkezéseit.  Nem érdekes, majd veszek a hentespultban. A méretes hentespultban egy darab összeszáradt sertésnyelv kelleti magát, de senki sem fanyalodik rá. Csak nyugi - biztatom magam, valamit biztos kitalálok. Ráakadok a felvágottak között megbújó, 2000 forintos kacsamellre. Szonja nem ugrál a rozéra sütött kacsáért… Mindegy, majd kiszárítom, úgy biztosan jó lesz. A fene egye meg, csak kéne élesztő, bár nem vagyok nagy kelt tészta bajnok. Nincs. Oké, majd inkább lencsét teszek a kosaramba, az úgyis egészségesebb. Lencse sincs. Csupaszon pislognak a polcok egy csomó sorban. Az utolsó előtti WC papír csomaggal a kezemben holdkórosként járkáltam a boltban, némi átmeneti kiüresedéssel és értetlenséggel a lelkemben, hogy mi a francért nem kezdtem én is az előző hetekben felvásárlásba...

 

Sok viszontagság után egy boldog napon


Ennél véresebb valóságot élt át mama családja szovjet megszállás idején. 1944 őszén a család egyetlen disznóját menekítették meg a “ruszkiktól”, amiben az akkoriban 7 éves forma Kati mamának is oroszlánrésze volt. Vermet ástak, belevezették a sertést, majd szőlővenyigéből rakott bálákkal fedték be a gödröt. Amikor megjelentek a fosztogató szovjet csapatok, és “röfögni” kezdett a venyige, a család fejhangon visítva futkározott fel-alá, hogy elfedjék a disznó hangját. Döbbenten figyelték az eseményeket a katonák, akik bolondnak hitték őket, így a disznó és ők is megmenekültek. A szovjetek távozása után Jutka néni, Kati mama nővére is leereszkedhetett végre a fa tetejéről, mivel nagyobb lány lévén csak ott tudta biztonságban átvészelni a tömeges nemi erőszak hullámát.


Kati mama egy másik sztoriját gyerekként sokáig nem értettem. “Szegény anyuka egy nagy kosárnyi pénzzel indult haza gyalog a városból, de mire kiért a városból, már csak 10 tojást kapott érte.” Érettségi előtt világosodtam meg, hogy az 1944-1946 közötti hiperinfláció ihlette a történetet. Ennek viszonylatában a 3000 forintos csirkemell nem is olyan drága...


Egy kis adalék a sztorihoz:


'44-ben 1 pengő 34 fillérbe került egy kilogramm kenyér, 1945 márciusában kilója 65-80 pengő között mozgott. 1946 júniusában már 5,85 milliárd pengő volt egy kiló kenyér ára.

A pengő után jött a milpengő – azaz millió pengő – de miután ebből is kiadták az egymilliárdos címletet, be kellett vezetni a bilpengőt, ami a milliárd ezerszeresét jelentette. Végül 1946. augusztus 1-jén jelent meg az új magyar pénznem: 400 ezer kvadrillió (tíz a huszonkilencediken) pengőért adtak egyetlen 1 forintos pénzérmét.


Miska papa 15 éves fiatal legényként élte át a lakosságot háborgató szovjet katonák padlássöprését, állítólag még a kimustrált, lyukas palacsintasütőjüket is elvitték a katonák. Ez az emlék nem halványult el, így aztán amikor az átkosban, élelmes magyarként zugban főzte a pálinkát, már nem a padlásra rejtette el a rézüstjét. Inkább elásta a föld alá vermelt disznó mintájára, de hiába. A kiszálló fináncnak az irigy szomszéd kiváló fülest adott, és a papa élete végéig emlegette a gyönyörű, réz pálinkafőzőt.

A 20. század borzalmas évei örökre nyomot hagytak a nagyszüleim szokásaiban. Bár nem keseredtek bele a második világégés, ‘56 és a kommunizmus kínjaiba, és mai szóval proaktívan élték tovább az életüket, a tartalékolás, a rosszabb időkre való felkészülés mégis minden döntésüket áthatotta.

A ‘90-es években a mama konyhaasztal fiókja még mindig kifogyott, szépen kisimított lisztes és cukros zacskókat rejtett magában, mert semmit nem dobtak a szemétbe, “jó lesz az még valamire”. A teához facsart citrom héját először lereszelte, ami kristálycukorral elkeverve egy margarinos dobozban várta a süteménysütést a hűtő oldalsó rekeszében.

 

Az aranytartalékok forrása, az almaszüret a 80-as években



Még a 2000-es években is 90%-ban önellátóak voltak. Amíg az egészségük engedte, mindent megtermeltek maguknak. Veteményest műveltek, szőlőt termesztettek gyümölcsfákat gondoztak. Disznót és csirkéket tartottak. Télen két disznóvágást, nyáron csirkevágást rendeztek kalákában, a rokonokkal, szomszédokkal. Ősszel jöhetett a kukoricatörés, mert ugye, ha van disznó, akkor annak enni is kell adni. De maguk savanyították a káposztát, és a papa által készített cirok- és vesszőseprűkkel sepert az egész család és a szomszédság.

Kenyeret ugyan már nem sütöttek a 80-as évek óta, de nyaranta a ház minden asztala az udvaron sorakozott fel, rajtuk a száradó lúdgégével, lebbenccsel, tarhonyával, amit csipkés függönyök oltalmaztak a kíváncsian repdeső legyektől.

A mama szinte világ életében “csak a háztájiban” dolgozott, így aztán nyugdíjat sem kapott, a papa nyugdíja a végigdolgozott élet ellenére is csak súrolta a 100 ezer forintot. Kisnyugdíjasként mégis ők jelentették a pénzügyi támaszt a családnak: ha hirtelen nagy összegre volt szükség, ők azonnal adtak, mivel a háztáji portékákból és almatermesztésből félre tudtak tenni egy kellemesebb összeget, amit igazi aranytartalékként kezeltek, szigorúan bankszámlán tartva.

 

Papa (ülő sor, balról az első) a katonatársaival



Mostanában sokszor eszembe jut az egyik utolsó beszélgetésem papával. A többszörös agyvérzést követően sokkal érzelmesebbé és aggódóbbá vált, így  kevésbé optimistán tekintett a világ sorsára. Egy meleg tavaszi napon arról mesélt az eperfa árnyékában, hogy amikor besorozták katonának, nem voltak túlságosan jól kistafírungozva: párna gyanánt szalmával tömött jutazsákon hajtották álomra fejüket. Úgy gondolta, eljöhet még ilyen csúnya világ. A huszas éveim közepén járva, kikezdhetetlennek gondolt optimizmustól duzzadva próbáltam őt győzködni, hogy ilyen biztosan nem fordulhat elő.

10 évvel később bezárkózva, szorongva, őrjöngve ül otthon a fél világ.

Pedig nem zuhognak a fejünk felett bombák, nem fosztogatnak idegen katonák.

#Maradjotthon idején, agyilag üres perceimben, főzés, takarítás és teregetés közben azon jár az eszem, hogy anno megmosolyogtam az üres zacskók kincsként való őrzését. De tizen-, huszonévesen ki a franc gondolta volna, hogy 2020-ban a koronavírus idején mindenből (is) maszkot gyártunk, a  Facebookon sírva röhögünk “az autómat élesztőre cserélném” modern népköltészeti alkotásokon, és amikor egymás bevásárlókocsijából lopkodják ki a kecskemétiek is a WC papírt, akkor bizony körbenézünk a lakásban, hogy mivel helyettesíthetnénk azt.

Időnként fáj a mellkasom, a kór tüneteit keresem magamon. Várom a megerősítést a páromtól, hogy koronavírusos tüdőgyulladásom lehet-e. Megnyugtat, miszerint szimplán csak hülye vagyok. Fél nap múlva rájövök, hogy akkor szúr a mellkasom, amikor híreket olvasok…

Állítólag nem a világ lett jobb, hanem a hírszolgáltatás fejlődött sokat, ezért önvédelemből jóval kevesebb (rém)hírt fogyasztok.

És folyton azon agyalok, hogy a mama és papa örökségét követem.


Az utolsó közös kép a dédunokával, Szonjával. A háttérben az elmaradhatatlan veteményes zöldell.



Az új házba kell majd nekem egy fagyasztószekrény, ők is oda tartalékoltak.

Szonja nagyon szeretne a telken tyúkot tartani, és eddig ellenálltam. Pedig nem biztos, hogy hülyeség. De a nyakát nem vagyok hajlandó elvágni, ha már nem tojik; nálunk végelgyengülésben halálozik majd el a tarajos.

Idén a borsón kívül mást is vetünk, jöhet a cukkini, kukorica, cékla, krumpli, meg a paradicsom és paprikapalánta.

Fejben már reszelgetem a citrom héját, kristálycukorral elkeverem, és azon tűnődöm, milyen sütihez passzol majd.

Azért még néha szorongok.

Ilyenkor mindig ők jutnak eszembe. Miska papa és Kati  mama. Hogy túléltek mindent. A huszadik század válogatott embertelenségeit, gazdasági bukdácsolásait.

Mert előre tekintettek.

Én is így teszek.

Mi is így teszünk a Trendalelke Magazin virtuális hasábjain.

A koronavírusról csak a legszükségesebbeket szeretnénk megosztani, inkább maradunk a jól megszokott témáinknál: érdekes, izgalmas programokról (egyelőre online), előremutató kezdményezésekről, illetve ismert és ismeretlen kecskemétiekről írunk, akik hozzátesznek ehhez a városhoz.

Ha erről olvasnál szívesen, nálunk minden nap jó helyen jársz.

 

Feliratkozáshoz kattints a képre!

 

Megosztás = Ez klassz, hasznos írás volt!

Köszönjük, hogy ajánlod barátaidnak a Trendalelke.hu-t!

Utoljára frissítve: szombat, 25 április 2020 10:30
Értékelés:
(8 szavazat)

Legfrissebbek a szerzőtől: Pajkó Andrea

Kapcsolódó elemek

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned