Kecskemét arcai című új sorozatunkban neves és kevésbé ismert vagy egyáltalán nem ismert kecskemétiekről mesélünk, akik alakítják, formálják a várost, színesítik a kecskeméti életérzést: lehetnek nők, férfiak, művészek, vállalkozók, sportolók, önkéntesek, hétköznapi hősök. Ami fontos, köztünk, értünk, velünk élnek.
A táborokba mindig elkísérte Ágit egy saját készítésű kedvenc
Trendalelke: Van kedvenc mesehősöd, meséd?
Kiszely Ágnes: Hivatalból sokat olvasok, figyelem az újonnan megjelenő könyveket, igyekszem belőlük inspirálódni. Nagyon szeretem a klasszikus meséket, a nagy mesegyűjtők történeteit - Grimm, Andersen -, illetve kortárs szerzők közül Gimesi Dóri munkáit. Az említett mesék nem térnek el nagyban az igazi klasszikusoktól, akár a Shakespeare-drámáktól. Talán meglepő párhuzamot vonni egy Grimm-mese és egy Shakespeare-dráma között, pedig van. Mindkettő az élet nagy kérdéseit állítja középpontba. Természetesen más formában, korosztály specifikusan. A bábszínházban nehezebb dolga van az alkotónak, 50-60 percbe kell belesűrítenie mindazt, amire egy felnőtteknek játszó színházban akár két-három felvonás is rendelkezésre áll.
Akkor te nem értesz egyet azokkal a kritikusokkal, akik szerint a horrorisztikus klasszikus mesék félelmet keltenek a gyerekekben?
Nyilvánvalóan van ebben igazság, de ezek a mesék nem véletlenül ilyenek. Azt sem szabad elfelejteni, hogy már letisztult formában kerülnek az olvasó elé. Ezek tanító mesék, az életre tanítanak, amelynek része a fájdalom, az elmúlás, az öregedés, a magány is. A gyerekek nagyon sok helyzettel a meséken keresztül találkoznak először, a mesék segítségével kapnak egy alap értékrendet, hogy az adott helyzetben mi a jó és mi a rossz. Ha megfosztjuk a meséket a negatív élményektől, akkor az életnek csak egy szeletét kínáljuk. Ez pedig nem helyes, hiszen már az óvodában találkozhat a kiközösítéssel, a családban megélheti az elmúlás fájdalmát. Sajnos a szülők szétválása is gyakori élethelyzet. Ha a mesék közvetítésével nem próbáljuk meg megadni ezekre a helyzetekre a válaszokat - fejlettségi szinthez igazítva-, akkor elfordulunk a problémától.
Volt már olyan előadásunk, ami a családi egység felbomlását dolgozta fel, vagy épp egy szeretett nagypapa elvesztését. Kaptunk pedagógusoktól olyan visszajelzéseket, hogy egy-egy gyerek a darab hatására nyílt meg.
Ekkor kezdődött...
Mire emlékszel legszívesebben a gyerekkorodból? Egy óvónő anyuka és egy úri szabó nagypapa mellett biztosan nem unatkoztál...
Most, hogy ezt így kimondod, úgy érzem, a kettő ötvözete lettem én. Magam gyártottam a játékaimat: néztem az esti meséket, és ha valami megtetszett, lerajzoltam, anyagokat válogattam, és megvarrtam. Mindenféle állatot vagy konkrét mesefigurát, aztán persze az én képzeletemben életre is keltek: volt, akit vittem az iskolába, a biciklimre csináltam kis kosarat, hogy oda tudjam ültetni, este pedig velem együtt aludni tértek. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy ebben nem korlátoztak, nem próbáltak lebeszélni. Azt gondolom, ezekben a pillanatokban önazonos voltam. Ez pedig nagyon fontos gyerek- és felnőttkorban is.
Mi az, ami felnőttként kikapcsolódást, kiteljesedést jelent számodra?
Nem tudom elválasztani a munkát, ez a kettő teljesen összefolyik nálam. Persze vannak kevésbé tetszetős feladatok, de amikor kreatív területre léphetek, az maga a kikapcsolódás.
Plüss állatok helyett ma már igazi négylábúak vesznek körül.
Igen, méghozzá több is. Volt már komondorunk, mudink, több magyar agarunk, most egy mudi és egy orosz-magyar agár keverék él velünk.
Hány órát dolgozol egy nap?
Változó, de átlagosan 9-10 órát. És persze ott vannak a vasárnapok.
Mit tartasz az eddigi legnagyobb eredményednek?
Az elmúlt húsz év alatt sokat változott a társulat összetétele. Mára elmondható, hogy olyan emberek dolgoznak együtt, akik szeretik és tisztelik egymást, és ami a legfontosabb, a sajátjuknak érzik a színházat. Első sorban ennek köszönhetőek a kimagasló eredmények.
Volt olyan nehezebb időszak az életedben, ami sokat tett hozzá a jellemedhez?
Rögtön érettségi után kerültem ki Csehszlovákiába bábszínházi rendező-dramaturg szakra. Prágában már az 50-es években működött a színművészeti egyetemen belül bábszínházi tanszék, tehát egy komoly múlttal rendelkező iskolában tanulhattam. Nagy változásokat hozó élmény volt, saját szűk világomból kikerültem a „nagyvilágba”. Az első évet egy kisvárosban töltöttem, több száz fiatallal együtt. Napi nyolc órában cseh nyelvet tanultunk. Mindenféle nációval találkoztam, távoli kontinensekről érkezőkkel is. Amiről addig csak hallottam, most megtapasztalhattam: nagyon sokféle kultúra létezik a világon, és ami nekem mondjuk elfogadhatatlan, az másnak teljesen természetes. Szinte kultúrsokk ért 18 évesen, de nagyon hálás vagyok, hogy ezt megtapasztalhattam, mert sokkal nyitottabbá, elfogadóbbá váltam.
Pogány Judittal a Kolibri Színházban
Frissen végzett bábszínházi rendezőként hogyan teltek a diplomaosztó utáni évek?
Nehéz volt a kezdet, mert abban az időszakban ezen a területen – a budapesti Állami Bábszínház kivételével – nemigen volt munkalehetőség. A 80-as években kezdődött meg a vidéki társulatok hivatásossá válása, viszont ekkor még olyan szűk létszámmal dolgoztak, hogy nem volt lehetőség saját rendező, dramaturg alkalmazására.
Eredetileg békéscsabai vagyok, az első évben ott dolgoztam egy kulturális szerkesztőségben. A szakmával való kapcsolatomat úgy próbáltam biztosítani, hogy sokat utaztam - főleg Spanyolországba jártam bábfesztiválokra. Aztán amikor megalakult a Kolibri Színház Budapesten, odaszerződtem.
Ha újra pályakezdő lehetnél, mit választanál?
Ugyanezt, hiszen a gyerekkori érdeklődésemből lett a hivatásom. Amikor pályaválasztás előtt álltam, nem volt kérdés, hogy csakis a bábszínház érdekel.
Viszont bábszínházi rendezőként végeztél, gyerekként pedig maga a bábkészítés kötött le. Ez nem hiányzik már?
A manuális része hiányzik. Amikor a lányom kicsi volt, örömmel vetettem bele magam a játékok gyártásába, és ha lesz unokám, egészen biztosan folytatom.
Így készül a babaelőadás
Van-e kedvenc kecskeméti helyed a Cirókán kívül?
Amikor ideköltöztem, hamar megszerettem a várost. Nem túl nagy, nem túl kicsi, jó ide visszaérkezni egy-egy út után. Szeretem például a Rozmaring éttermet és a Szélmalom csárdát. Az utóbbinak olyan nagymamás a konyhája, és az egész miliő szeretnivaló. Mindent szeretek, ami emberközeli, van lelke - ilyen az Otthon Mozi is.
Milyen legyen 5 év múlva Kecskemét?
Legyen több olyan hely, ahol ebédelni lehet - jó minőségű ételt reális áron, szép környezetben. A fiatalok számára a belvárosban legyen minél több szórakozási lehetőség. És minden autósnak járhatóbb utakat!
Ha tehetném…
Akkor adnék Sárosi Gábornak és a kecskeméti diákszínjátszóknak egy olyan épületet, ahol megvalósíthatják koncepcióként már létező álmukat. Ez a bázis a színjátszókon kívül helyet adhatna a kecskeméti diákművészeknek –képzőművészeknek, fotósoknak, zenészeknek-, a középiskolásoknak lenne hol találkozni, alkotni, együttműködni, eszmét cserélni. Szerintem az ifjúsági főváros koncepció fontos része lehetne. Ezek a fiatalok rendkívül kreatív, helyes értékrenddel bíró közösségeket alkotnak, tevékenységük nem csak a jelen pillanatban, de a jövőre nézve is fontos, támogatni kell.
Milyen tanácsot adnál a nőknek?
Merjen mindenki önazonos lenni! Egy nőnél különösen fontos, hogy befelé figyeljen és hallgasson az ösztöneire. Ehhez egy nagy adag bátorság kell. Letenni a szerepeket, a megfelelés kényszerét, nemet mondani, a szívünket követni –az élet összes területén.
Megosztás = Ez klassz, hasznos írás volt!
Köszönjük, hogy ajánlod barátaidnak a Trendalelke.hu-t!
