2016-ban lettem ovo-vegetáriánus (tejterméket ekkor már jó ideje nem fogyasztottam, mert a kazeinnal nem bír el a szervezetem), napra pontosan egy évvel később pedig a tojást is száműztem az étrendemből, és elkezdtem a teljes vegánságra törekedni, nemcsak a főzésben. Innentől kezdve a 40 napos klasszikus böjt nálam 365 naposra duzzadt minden évben. A vegánsággal párhuzamosan búcsút intettem továbbá az alkoholnak és a dohányzásnak. Évente kétszer pedig Neera sziruppal böjtölök. Idén is túlvagyok már egy hétnapos kúrán, amikor is kizárólag a Cayenne-borssal és frissen facsart citromlével megbolondított, vízzel felhigított szirup táplál, mellé csak vizet iszom.
Kellett tehát valamit találnom, amivel mégiscsak gyakorolni tudom a lemondást a 40 napos böjti időszakban. Bár “pályaelhagyó” katolikus vagyok, ezt a hagyományt kimondottan kedvelem, mert remek lehetőség egy kis erőfitogtatásra a makacs elmével szemben. Előfordult már, hogy a nassolástól tartózkodtam, most pedig a kávét vontam meg magamtól, nem az első alkalommal.
A napi megszokott koffein dózisom általában egy-két kávé, viszont azokra menetrendszerűen szükségem van. Eddig nem tudtam, hogy a koffein szétáramlása az ereimben vagy pusztán a finom, forró ital élménye, netán a kávézás szertartása tesz már-már függővé. Most, a 40 nap alatt eljött végre a megvilágosodás pillanata.
No, de nem az első nap. Az első néhány kávémentes nap ugyanis valóban nagy erőfeszítés volt az akaraterőm részéről: minden alkalommal, amikor a környezetemben megéreztem a pörkölt kávészemek mámorító illatát, csak úgy gördültek a képzeletbeli verejtékcseppek a homlokomról.
Reggelente sóvárogva pillantottam a kis kotyogósomra, és megígértem neki, hogy tartson ki, csupán néhány hétig nélkülözöm. Ha ez a negyven nap egy akadálypálya lenne, akkor ezek a momentumok voltak benne a legkönnyebb feladatok. A hardcore akadályok pedig akkor jöttek szembe, amikor valaki vendégségbe érkezett hozzám, én megszokásból megkínáltam kávéval, ő pedig rutinból el is fogadta. Vagy amikor én mentem vendégségbe és már harmadszor hangzott el a “Biztosan nem kérsz kávét?” kérdés. Ilyen esetekben intenzíven kellett gyakorolni az önkontrollt.
Aztán ahogyan teltek a napok, a hetek, egészen kikopott a napi rutinomból a kávézás, egyre kevésbé hiányzott, de azért kicsit csaltam. Időnként engedélyeztem magamnak ebéd után, az élmény kedvéért egy kis fűszeres, forró rizs- vagy zabitalt. A fahéj a szerecsendióval verhetetlen duót alkot, vendégfellépőként néha a kardamom csatlakozott hozzájuk. Ha nagyon munkaképtelennek tűntem szürke, borongós vagy kialvatlan napjaimon, akkor pedig a jól bevált fekete teával térítettem észhez magam.
Ugyancsak segítség volt a Covid, ugyanis jó néhány napra teljesen elvitte a szaglásom és az ízérzékelésem, úgyhogy a teához hasonlóan csak egy színes, meleg vizet jelentett volna a kávé, azért meg igazán kár lett volna lefőzni...
Valamikor a 30. nap környékén jött a nagy felismerés, hogy mi is ejt igazán rabul a kávéban. Minden, amit korábban felsoroltam. Sőt, még több is. Társaságban a kávézás mint szertartás, hajtós napokon a koffein mint doppingszer, ebéd után a kávé tökéletes desszert, a forró, meleg ital újraindítja a szervezetem, ha zombi üzemmódra váltottam a laptopba mélyedve, kávézókban a kísérletezés és az újdonság varázsát jelenti. És biztosan kihagytam valamit.
A 40 nap elteltével, nagyszombaton leporoltam a hordozható kávéspoharam, és az egyik kedvenc kávézómban ünnepeltem újabb kis diadalom az elmémmel szemben. Jóleső érzés volt a kezemben tartani a gőzölgő szerelemitalt, bár úgy érzem, simán bírtam volna még kávé nélkül. Most épp már azon tanakodom, jövőre mi legyen a vállalásom. Megint a kávé vagy az édesség? Á, megvan: a sör lesz az! Már látom is lelki szemeim előtt, ahogyan a kedvenc alkoholmentes söreim illegetik magukat a bolt polcain, de én ignorálom őket.
Tetszett a cikk?
Ajánlj másnak is bennünket!
Iratkozz fel hírlevelünkre!
