KKJM: Mondjuk úgy, hogy te egészen korán kezdtél iskolába „járni”.
Horváth Zsolt: A horvátországi Eszéken születtem, de gyermekkoromat egy kb. 500 fős, zömében magyar lakta településen, Dályhegyen töltöttem. Szüleim mindketten pedagógusok voltak, s a lakásunk a csöpp kis falunk iskolájában volt. Így az iskola nekem egyben az otthonomat is jelentette. Kellemes emlékek fűznek ehhez az épülethez és az itt megismert emberekhez. A gyermekkori csínytevések, focimeccsek, a közös, gondtalan játék öröme az ide járó alsós és felsős gyerekekkel megalapozta azon tulajdonságomat, hogy alapvetően szeretek csapatban dolgozni, és integratív személyiségnek tartom magam. Akkoriban természetesnek tűnt, hogy mi a faluban magyarul beszélünk, mint ahogy az is, hogy ismerjük és használjuk az ország nyelvét. Ugyanakkor ebben a lakásban éltem meg azt, hogy jugoszláv állampolgárból, horvát, majd „krajinai” állampolgár lettem. Igaz, ekkor már el kellett költöznünk a házunkba, amely a szüleim pedagógusi fizetségéből elég lassan épülgetett, átadva helyünket a Jugoszláv Néphadseregnek.
Mindig nehéz egy országban kisebbségként élni, megőrizni az anyanyelvet, s éltetni a nemzeti hovatartozásunkat. Nektek ez hogyan ment?
Nyelvében él a nemzet – szüleim ezt vallották és ebben a szellemiségben neveltek engem is. A szavak és tettek szintjén is mindig a magyar nyelv szeretetét, tiszteletét közvetítették, és azt, hogy meg kell őrizni és éltetni magyarságunkat. Ők akkor is magyar nyelven tanítottak a falu iskolájában, amikor ez ellenséges és számukra méltatlan helyzetbe sodorta őket. (Igaz édesanyám végül feladni kényszerült a pedagógusi pályát.) Otthonról azonban nem csak a magyarsághoz való kötődésemet, de a kultúra és a tudás fontosságát és szeretetét is hozom, valamint azt az életszemléletet, hogy az embernek az őt körülvevő körülményektől függetlenül helyt kell állnia, kisebbségben, többségben, háborúban és békében egyaránt. Sok hasznát vettem ezeknek a lelki útravalóknak eddigi életem során.
Mikor és miért kényszerültél elhagyni a szülőfaludat, ahová oly erős szál fűzött?
13 éves koromban kitört a délszláv háború, s akkoriban sokan elmenekültek a területről. A 8. osztályt még ott végeztem el, ami komoly megpróbáltatás volt. így a középiskolát már a vajdasági Zomborban kezdtem el a nagynéném gondos felügyelete alatt. Szüleim Dályhegyen maradtak, kitartottak a falu és a lakosság mellett. Érettségi után ismét egy másik országban, ezúttal Magyarországon kötöttem ki, a Pécsi Tudományegyetemen, ahol felhagytam az addigi közgazdasági tanulmányokkal és élénken kezdtem érdeklődni a történelem iránt. Zavaros, háborús körülmények között nőttem fel, s folyton a válaszokat kerestem, melyet - akkor úgy éreztem - a történelem adhat meg. Így lettem történelem és horvát szakos hallgató az egyetemen.
Aztán ismét váltás, de már csak országon belül.
Az egyetemen ismertem meg a feleségemet, aki kecskeméti, így az irány adott volt: költözünk a hírös városba. S bár a hazatérési tervem nem vált valóra, s időről-időre elfog a honvágy, megszerettem a második otthonomat, nem csak azért, mert itt alapítottam családot és ide köt számtalan jó emlék, hanem mert szerethetőek, kedvesek és befogadóak a kecskemétiek.
Még hallgatóként kerültél a városba, mikor és hogyan sodródott utadba a múzeum?
Még egyetemi hallgatói jogviszonnyal rendelkeztem, amikor megszületett az első gyermekünk, így elsősorban a családról kellett gondoskodnom. Sokféle alkalmi munkát elvállaltam akkoriban, volt, hogy 12 órát, vagy annál is többet dolgoztam egy nap. Az összes nagyáruházban és barkácsáruházban dolgoztam, mint kölcsönzött munkaerő, a Baumax saját állományába is felvett, a Benkó Zoltán Szabadidőközpontban pénztároskodtam. Ezután egy újabb izgalmas tapasztalat következett: a BungalowNet Hungary - Horvátország specialistája lehettem. Itt gyakorolhattam a horvát nyelvtudásomat és a gazdasági ismereteimet, illetve a szálláshelyek környezetének ismertetése kapcsán a történelmi, kulturális látnivalók, élmények bemutatása is helyt kapott. Azután hat éve teremőrt és kiállításkivitelezőt kerestek a Cifrapalotába, mely állásra a feleségem beadta a pályázatát, aki akkor épp munkát keresett. De mivel valójában férfit képzeltek el a posztra, megpályáztam én is, és felvettek.
Itt megtaláltad a számításodat?
Vágytam arra, hogy olyan munkahelyem legyen, ahol gyökeret ereszthetek és ahol az érdeklődési körömbe tartozó témákkal is foglalkozhatok. Azt hiszem, a múzeum első ránézésre is ilyennek tűnt. Ezért is vállaltam el a feladatot az akkori fizetésemnél picivel alacsonyabb bérezéssel. Nagyon eseménydús és izgalmas időszakban csatlakoztam a múzeum életéhez, kiállításkivitelezőként a „A beszélő köntös” című kiállítás építése és az azt megelőző tárlatok bontása nagy élmény volt. Azóta sem szűnik bennem az a kellemes, magával ragadó érzés, ami akkor fog el, amikor reggelente a saját kulcsommal nyithatom ki a Cifrapalota ajtaját és rácsodálkozhatok a benne rejlő kincsekre. Idővel kineveztek tárlatvezetővé is, idén pedig gyűjteménykezelő munkakörbe kerültem. Az itt dolgozó emberek napi feladatai eléggé sokszínűek. A csapat is nagyon jó, sokan sokféle háttérrel érkeztünk ide, de együtt nagyon klassz dolgokat viszünk véghez. Érdekes tapasztalás, hogy az emberek mit ki tudnak hozni magukból, ha egy olyan közegbe kerülnek, ahol pozitívan tudják egymást motiválni.
Melyik az a szakterületed, melyben igazán önazonos vagy?
Azt hiszem a gyűjteménykezelés mellett a tárlatvezetés. Nagyon szeretek emberek között létezni, velük beszélgetni, s talán elmondhatom, hogy ők is szeretik az „élményszerű tárlatvezetéseimet” – ahogyan a kollégáim nevezik azt, amit csinálok. Egy-egy kiállítás maga az objektív valóság, melyhez minden látogató hozzáteszi a maga szubjektív szemszögéből látott valóságát. A Seuso kincsek kecskeméti bemutatása igazi mélyvíz, de egyben tárlatvezetői mivoltom csúcsa is volt. Természetesen ezek mellett nagy jelentőséggel bír, hogy a műtárgyak közelében lehetek, bővíthetem a tudásom és vigyázhatok rájuk. Egy-egy műtárgymozgatási feladat is sok izgalmas kihívást jelent, az új szerzemények begyűjtése, megismerése szép élmény.
Ma már magyar állampolgár vagy, de nem az itt eltöltött évek és a családod miatt, hanem egy fiókban lapuló kitüntetés miatt.
A magyar állampolgárságot sajnos nem volt egyszerű megszerezni. 2010 után járható út lett, ha az ember egy korábban magyar állampolgársággal rendelkező felmenőt felmutatott. Az apai dédapám az első világháborúban megsérült Galíciában, melynek okán volt egy olyan kitüntetése, mely arra is feljogosította, hogy ingyen használhatta a villamost Budapesten. Ezt a jelvényt – dédapánk sok egyéb dokumentuma között – őrizték nagybátyámék, s ennek köszönhetően lettem nemcsak én, de a családunkból többen „papíron is” magyar állampolgárok.
Végleg elszakadtál Dályhegytől?
Semmiképp, szívem egy részével mindig is oda fogok tartozni, a gyökerek kitéphetetlenek. A vírushelyzet előtti időkben évi több alkalommal is hazautaztunk szüleimhez. Már a lányaim is megismerték a szülőfalumat, a környék összes zeg-zugát, sőt, barátkoznak, játszanak a szomszéd gyerekekkel. Édesapámat sajnos a közelmúltban elveszettem, de édesanyámról innen távolról is gondoskodnom kell, így biztosan rendszeresen utazunk majd haza.
Milyen érzéseid vannak a gyerekkori álom kapcsán? Otthonra leltél távol a szülőfaludtól, de az anyaországban, hivatalosan is magyar állampolgárként?
Azt hiszem valahol körbeért egy történet. A szüleim Bácskából kerültek Szlavóniába, én pedig egy szép ívet leírva Bács-Kiskun megyében telepedtem le, alapítottam családot. Az ember álmai néha kevésbé fantáziadúsak, mint amit a gondviselés teremt meg. Kíváncsian várom a folytatást, hiszen minden nap hoz valami újat. Talán a nyugdíjas éveimet majd éppen Dályhegyen, a Dráva és a Duna torkolatának közelében tölthetem pár évtized múlva.
Az interjút készítette: Várkonyi Éva, a KKJM kommunikációs munkatársa
Tetszett a cikk?
Ajánlj másnak is bennünket!
Iratkozz fel hírlevelünkre!
