"Én onnan már nem jövök haza."
“Amikor szegény apuka elolvasta a behívóját, az asztalra borulva zokogott, és azt mondta, majd meglátjátok, én onnan nem jövök haza” - mesélte Kati mama sokszor. És valóban, a Szepesi családfőről már csak a halálhíre érkezett, odaveszett a Don-kanyarnál. Felesége, Lídia 3 gyermekkel maradt magára. A szükség nagy úr három éhes gyerekszáj esetén, és az özvegyasszony amint világosodott, napszámba indult. Az alvó kisgyerekekre rázárta az ajtót, majd a kulcsot bedobta nekik az ablakon, hogy reggel kijöhessenek a házból.
Ehhez képest én továbbra is itthonról dolgozom, mint régen, szóval panaszra nincs okom, legfeljebb a napi ötszöri étkezés utáni mosogatást rühellem nagyon.
Nincs hús a hűtőpultban - konstatáltam meglepődve március közepén, amikor a fél ország tűkön ülve várta Orbán Viktor újabb és újabb élő bejelentkezéseit. Nem érdekes, majd veszek a hentespultban. A méretes hentespultban egy darab összeszáradt sertésnyelv kelleti magát, de senki sem fanyalodik rá. Csak nyugi - biztatom magam, valamit biztos kitalálok. Ráakadok a felvágottak között megbújó, 2000 forintos kacsamellre. Szonja nem ugrál a rozéra sütött kacsáért… Mindegy, majd kiszárítom, úgy biztosan jó lesz. A fene egye meg, csak kéne élesztő, bár nem vagyok nagy kelt tészta bajnok. Nincs. Oké, majd inkább lencsét teszek a kosaramba, az úgyis egészségesebb. Lencse sincs. Csupaszon pislognak a polcok egy csomó sorban. Az utolsó előtti WC papír csomaggal a kezemben holdkórosként járkáltam a boltban, némi átmeneti kiüresedéssel és értetlenséggel a lelkemben, hogy mi a francért nem kezdtem én is az előző hetekben felvásárlásba...
Sok viszontagság után egy boldog napon
Ennél véresebb valóságot élt át mama családja szovjet megszállás idején. 1944 őszén a család egyetlen disznóját menekítették meg a “ruszkiktól”, amiben az akkoriban 7 éves forma Kati mamának is oroszlánrésze volt. Vermet ástak, belevezették a sertést, majd szőlővenyigéből rakott bálákkal fedték be a gödröt. Amikor megjelentek a fosztogató szovjet csapatok, és “röfögni” kezdett a venyige, a család fejhangon visítva futkározott fel-alá, hogy elfedjék a disznó hangját. Döbbenten figyelték az eseményeket a katonák, akik bolondnak hitték őket, így a disznó és ők is megmenekültek. A szovjetek távozása után Jutka néni, Kati mama nővére is leereszkedhetett végre a fa tetejéről, mivel nagyobb lány lévén csak ott tudta biztonságban átvészelni a tömeges nemi erőszak hullámát.
Kati mama egy másik sztoriját gyerekként sokáig nem értettem. “Szegény anyuka egy nagy kosárnyi pénzzel indult haza gyalog a városból, de mire kiért a városból, már csak 10 tojást kapott érte.” Érettségi előtt világosodtam meg, hogy az 1944-1946 közötti hiperinfláció ihlette a történetet. Ennek viszonylatában a 3000 forintos csirkemell nem is olyan drága...
Egy kis adalék a sztorihoz:
'44-ben 1 pengő 34 fillérbe került egy kilogramm kenyér, 1945 márciusában kilója 65-80 pengő között mozgott. 1946 júniusában már 5,85 milliárd pengő volt egy kiló kenyér ára.
A pengő után jött a milpengő – azaz millió pengő – de miután ebből is kiadták az egymilliárdos címletet, be kellett vezetni a bilpengőt, ami a milliárd ezerszeresét jelentette. Végül 1946. augusztus 1-jén jelent meg az új magyar pénznem: 400 ezer kvadrillió (tíz a huszonkilencediken) pengőért adtak egyetlen 1 forintos pénzérmét.
Miska papa 15 éves fiatal legényként élte át a lakosságot háborgató szovjet katonák padlássöprését, állítólag még a kimustrált, lyukas palacsintasütőjüket is elvitték a katonák. Ez az emlék nem halványult el, így aztán amikor az átkosban, élelmes magyarként zugban főzte a pálinkát, már nem a padlásra rejtette el a rézüstjét. Inkább elásta a föld alá vermelt disznó mintájára, de hiába. A kiszálló fináncnak az irigy szomszéd kiváló fülest adott, és a papa élete végéig emlegette a gyönyörű, réz pálinkafőzőt.
A 20. század borzalmas évei örökre nyomot hagytak a nagyszüleim szokásaiban. Bár nem keseredtek bele a második világégés, ‘56 és a kommunizmus kínjaiba, és mai szóval proaktívan élték tovább az életüket, a tartalékolás, a rosszabb időkre való felkészülés mégis minden döntésüket áthatotta.
A ‘90-es években a mama konyhaasztal fiókja még mindig kifogyott, szépen kisimított lisztes és cukros zacskókat rejtett magában, mert semmit nem dobtak a szemétbe, “jó lesz az még valamire”. A teához facsart citrom héját először lereszelte, ami kristálycukorral elkeverve egy margarinos dobozban várta a süteménysütést a hűtő oldalsó rekeszében.
Az aranytartalékok forrása, az almaszüret a 80-as években
Még a 2000-es években is 90%-ban önellátóak voltak. Amíg az egészségük engedte, mindent megtermeltek maguknak. Veteményest műveltek, szőlőt termesztettek gyümölcsfákat gondoztak. Disznót és csirkéket tartottak. Télen két disznóvágást, nyáron csirkevágást rendeztek kalákában, a rokonokkal, szomszédokkal. Ősszel jöhetett a kukoricatörés, mert ugye, ha van disznó, akkor annak enni is kell adni. De maguk savanyították a káposztát, és a papa által készített cirok- és vesszőseprűkkel sepert az egész család és a szomszédság.
Kenyeret ugyan már nem sütöttek a 80-as évek óta, de nyaranta a ház minden asztala az udvaron sorakozott fel, rajtuk a száradó lúdgégével, lebbenccsel, tarhonyával, amit csipkés függönyök oltalmaztak a kíváncsian repdeső legyektől.
A mama szinte világ életében “csak a háztájiban” dolgozott, így aztán nyugdíjat sem kapott, a papa nyugdíja a végigdolgozott élet ellenére is csak súrolta a 100 ezer forintot. Kisnyugdíjasként mégis ők jelentették a pénzügyi támaszt a családnak: ha hirtelen nagy összegre volt szükség, ők azonnal adtak, mivel a háztáji portékákból és almatermesztésből félre tudtak tenni egy kellemesebb összeget, amit igazi aranytartalékként kezeltek, szigorúan bankszámlán tartva.
Papa (ülő sor, balról az első) a katonatársaival
Mostanában sokszor eszembe jut az egyik utolsó beszélgetésem papával. A többszörös agyvérzést követően sokkal érzelmesebbé és aggódóbbá vált, így kevésbé optimistán tekintett a világ sorsára. Egy meleg tavaszi napon arról mesélt az eperfa árnyékában, hogy amikor besorozták katonának, nem voltak túlságosan jól kistafírungozva: párna gyanánt szalmával tömött jutazsákon hajtották álomra fejüket. Úgy gondolta, eljöhet még ilyen csúnya világ. A huszas éveim közepén járva, kikezdhetetlennek gondolt optimizmustól duzzadva próbáltam őt győzködni, hogy ilyen biztosan nem fordulhat elő.
10 évvel később bezárkózva, szorongva, őrjöngve ül otthon a fél világ.
Pedig nem zuhognak a fejünk felett bombák, nem fosztogatnak idegen katonák.
#Maradjotthon idején, agyilag üres perceimben, főzés, takarítás és teregetés közben azon jár az eszem, hogy anno megmosolyogtam az üres zacskók kincsként való őrzését. De tizen-, huszonévesen ki a franc gondolta volna, hogy 2020-ban a koronavírus idején mindenből (is) maszkot gyártunk, a Facebookon sírva röhögünk “az autómat élesztőre cserélném” modern népköltészeti alkotásokon, és amikor egymás bevásárlókocsijából lopkodják ki a kecskemétiek is a WC papírt, akkor bizony körbenézünk a lakásban, hogy mivel helyettesíthetnénk azt.
Időnként fáj a mellkasom, a kór tüneteit keresem magamon. Várom a megerősítést a páromtól, hogy koronavírusos tüdőgyulladásom lehet-e. Megnyugtat, miszerint szimplán csak hülye vagyok. Fél nap múlva rájövök, hogy akkor szúr a mellkasom, amikor híreket olvasok…
Állítólag nem a világ lett jobb, hanem a hírszolgáltatás fejlődött sokat, ezért önvédelemből jóval kevesebb (rém)hírt fogyasztok.
És folyton azon agyalok, hogy a mama és papa örökségét követem.
Az utolsó közös kép a dédunokával, Szonjával. A háttérben az elmaradhatatlan veteményes zöldell.
Az új házba kell majd nekem egy fagyasztószekrény, ők is oda tartalékoltak.
Szonja nagyon szeretne a telken tyúkot tartani, és eddig ellenálltam. Pedig nem biztos, hogy hülyeség. De a nyakát nem vagyok hajlandó elvágni, ha már nem tojik; nálunk végelgyengülésben halálozik majd el a tarajos.
Idén a borsón kívül mást is vetünk, jöhet a cukkini, kukorica, cékla, krumpli, meg a paradicsom és paprikapalánta.
Fejben már reszelgetem a citrom héját, kristálycukorral elkeverem, és azon tűnődöm, milyen sütihez passzol majd.
Azért még néha szorongok.
Ilyenkor mindig ők jutnak eszembe. Miska papa és Kati mama. Hogy túléltek mindent. A huszadik század válogatott embertelenségeit, gazdasági bukdácsolásait.
Mert előre tekintettek.
Én is így teszek.
Mi is így teszünk a Trendalelke Magazin virtuális hasábjain.
A koronavírusról csak a legszükségesebbeket szeretnénk megosztani, inkább maradunk a jól megszokott témáinknál: érdekes, izgalmas programokról (egyelőre online), előremutató kezdményezésekről, illetve ismert és ismeretlen kecskemétiekről írunk, akik hozzátesznek ehhez a városhoz.
Ha erről olvasnál szívesen, nálunk minden nap jó helyen jársz.
Feliratkozáshoz kattints a képre!
Megosztás = Ez klassz, hasznos írás volt!
Köszönjük, hogy ajánlod barátaidnak a Trendalelke.hu-t!
